Magyar szívektől - Magyar szívekig

Testvér gyülekezeti kapcsolat a Munkácsi Református Gyülekezettel

                Immáron második alkalommal sikerül a gyülekezetünknek határontúli a „NAGY MAGYARORSZÁG" területén élő gyülekezettel testvéri kapcsolatot létrehozni. Idén Kárpátalján voltunk, a Munkácsi Református Egyház vendégszeretetét élvezhettük. Mindenki nagy lelkesedéssel várta a pillanatot, hogy indulhassunk. A határhoz érkezve mindenki nyugtázta nem sok minden változott. Már két órája álltunk a sorban még is a hátunk mögött lévő busz vezetője némi gyorsításra alkalmas eszközt átadva az illetékeseknek, mindjárt elénk került a sorban. Mondanom sem kell visszafelé szintén megtörtént. Sokakban idézett ez fel kellemes és kellemetlen élményeket. Amikor átértünk a határon hasonló érzés kerített hatalmába, mint tavaly amikor Erdélyben voltunk. Itt is itthon vagyunk. Több nevezetességet is meglátogattunk, úgymint az Ungvári várat, a Munkácsi várat, a Beregi várat, a Vereckei hágón koszorúztunk, a Szolyvai emlékparkban pedig együtt idéztük fel a múlt szörnyűségeit, hogy miként vitték rabságra a kárpátaljai magyarság férfijait. Mondanom sem kell, szem nem maradt szárazon. Szomorúan láttuk Kárpátalján is a várakban csak az volt magyarul írva amit nem tudtak eltakarni, vagy megsemmisíteni. A nagyjainkkal dicsekedtek, csak épp azt nem írták oda, hogy magyar volt. A nevükből azonban kitűnt. A Vereckei emlékmű megkoszorúzásakor már sokan nem bírták visszatartani könnyeiket, ezt is elvették tőlünk, az illetékes vezetők pedig semmit sem tudnak és nem is akarnak tenni. Hízelegve jelentik ki nincsenek területi követeléseink. Nem tehetek róla újra és újra feltör bennem a 2004. december 5-i gyalázatos népszavazás. Jogosan mondják határon túli testvéreink, itt lenéznek, ott megvetnek. „Itthon hazátlan Magyarok vagyunk, Magyarországon, pedig csak Ukránok. Egy nép, egy nemzet sem tudja annyira lenézni és megvetni a saját fajtáját mint mi. Miért??? Mert távol vagyunk Istentől és eltávolodtunk egymástól is. Mi lehet a megoldás? Közeledjünk Istenhez és újra egymásra talál e nemzet.

A Munkácsi gyülekezet tagjainál voltunk elszállásolva, erősítve ezzel is a családok közötti kapcsolatot. Vendéglátóink igyekeztek mindenben a kedvünkben járni. Vasárnap Istentisztelettel, majd közös ebéddel záródott. Az istentiszteleten jómagam és a kórusunk szolgált. Erősítve egymás hitét, bizonyságot téve Megváltó Krisztusunkról. A viszontlátás örömében váltunk el testvéreinktől, jövőre ők jönnek hozzánk. Várjuk őket szeretettel.

Köszönetet mondunk Istennek, aki megengedte ezt nekünk. Továbbá köszönetet mondunk a Borsod -Abaúj- Zemplén megyei önkormányzat elnökének Dr. Ódor Ferencnek, aki szívén viselte és támogatta ezt a nagyszerű kezdeményezést. Valamint a MECÉNÁS pályázat kiíróinak és elbírálóinak, akik szintén támogatták ezt az utazást. Köszönjük az Abaúji Református Egyházmegye missziói bizottságának, hogy hozzájárultak gyülekezetünk kirándulásához. Isten áldja a kezdeményezőket, a támogatókat és Magyar Nemzetünket.

Végezetül, Petőfi Sándor Magyar Nemzet című verse jut az eszembe.

Járjatok be minden földet,
Melyet Isten megteremtett,
S nem akadtok bizonyára
A magyar nemzet párjára.
Vajon mit kell véle tenni:
Szánni kell-e vagy megvetni? -
Ha a föld Isten kalapja,
Hazánk a bokréta rajta!
Oly szép ország, oly virító,
Szemet-lelket andalító,
És oly gazdag!... aranysárgán
Ringatózik rónaságán
A kalászok óceánja;
S hegyeiben mennyi bánya!
És ezekben annyi kincs van,
Mennyit nem látsz álmaidban.
S ilyen áldások dacára
Ez a nemzet mégis árva,
Mégis rongyos, mégis éhes,
Közel áll az elveszéshez.
S szellemének országában
Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!
S mindezek maradnak ott lenn.
Vagy ha épen a véletlen
Föl találja hozni őket,
Porban, sárban érnek véget,
Vagy az ínség zivatarja
Őket messze elsodorja,
Messze tőlünk a világba,
Idegen nép kincstárába,
És ha ott ragyogni látjuk,
Szánk-szemünket rájok tátjuk,
S áldicsőséggel lakunk jól,
Hogy ez innen van honunkból.
Ez hát nemes büszkeségünk,
Melyről annyiszor mesélünk?
Azzal dicsekedni váltig,
Ami szégyenünkre válik!...
Csak a magyar büszkeséget,
Csak ezt ne emlegessétek!
Ezer éve, hogy e nemzet
Itt magának hazát szerzett,
És ha jőne most halála,
A jövendő mit találna,
Mi neki arról beszélne,
Hogy itt hajdan magyar éle?
S a világtörténet könyve?
Ott sem lennénk följegyezve!
És ha lennénk, jaj minékünk,
Ezt olvasnák csak felőlünk:
"Élt egy nép a Tisza táján,
Századokig, lomhán, gyáván." -
Oh hazám, mikor fogsz ismét
Tenni egy sugárt, egy kis fényt
Megrozsdásodott nevedre?
Mikor ébredsz önérzetre?