A második konferencia azért kapta ugyanezt a címet, mert a tapasztalatok szerint egy ideig kimeríthetetlen lesz ez a téma.  Németországban tíz éve foglalkoznak azzal, hogy mi az igazán fontos az élet végén - tudtuk meg Tóth Jánostól a Gyökössy Endre Lelkigondozói és Szupervizori Intézet vezetőjétől. A szeptember 14-15-én megrendezett konferencián csaknem hetvenen vettek részt, főként intézményvezetők, diakóniai otthonokban szolgálók és a hospice iránt érdeklődők. Az alkalmat közös összefogással a Szeretetszolgálati Iroda Diakóniai Felnőttképzési Intézménye, a Gyökössy Endre Lelkigondozói és Szupervízori Intézet valamint a Magyarországi Evangélikus Egyház Diakóniai Szolgálata szervezte meg.

Mi az, ami az élet végén fontos? Nem más, mint ami az élet elején fontos - világított rá nyitó áhítatában Csomós József, Tiszáninneni református püspök. Hozzátette: a halál az életnek nem a vége, hanem a része.

Tóth János, a Gyökössy Intézet vezetője elmondta, hogy a két nap tematikájában nagyon fontos szerepe van a hogyannak. Annak, hogyan kísérjük az időseket, betegeket az élet végén. Nem titkolt cél az sem, hogy foglalkozzanak a diakóniai szolgálatban dolgozókkal, azzal, hogy a munkatársak milyen lelkiállapotban vannak.

„Akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon" idézte Lukács evangéliumát figyelmeztetésül Czibere Károly, a Szeretetszolgálati Iroda vezetője, majd hozzátette, hogy nagyon fontos a diakóniában, hogy a szakmai, módszertani kérdésekben felkészültek legyünk, példát tudjunk mutatni a nem egyházi intézményeknek.

Gregersen Labossa György, a Magyarországi Evangélikus Egyház Diakóniai Bizottságának elnöke köszöntőjében arra mutatott rá, hogy a haldoklás elválaszthatatlan a spiritualitástól. Itt jön az egyház szerepe, hiszen azok, akik tudják, hogy meg fognak halni, sokkal nyitottabbak a lelki dolgok iránt, ezért lelki és szakmai téren is meg kell erősödnünk, hogy a különböző helyzetekben felkészültek legyünk.

A halálhoz való viszonyulás megváltozott. A XX. század elejéig nem fordulhatott elő, hogy valaki egyedül maradjon, ne legyen mellette valaki, aki segít az élete végén. Régebben a betegek húsz százaléka halt meg kórházakban, ma ez nyolcvan százalék. A hospice elsősorban a rákbetegekkel foglalkozik, de azokkal is, akik az élet végén vannak, akár a koruk, akár betegségük miatt. Mondta a hospice-ról és annak szükségességéről tartott előadásában dr. Muszbek Katalin, a budapesti Hospice Ház orvos igazgatója. Majd kifejtette, hogy nagyon fontos az őszinte kommunikáció a betegekkel, hogy tudják, mire számíthatnak. Fontos, hogy azokat a napokat, amik még vannak, minőségileg töltsék a betegek. A hospice iránt érdeklődőknek bemutatta a segítségnyújtás hat módját: otthoni ellátás -az orvosnő megítélése szerint ez a legjobb -, palliatív részleg, palliatív mobil team, nappali szanatórium, hospice ház és a gyászolók támogatása. Muszbek Katalin fontos célnak tartja a halál tabujának oldását is valamint a haldokló méltóságának megőrzését. Meglepő, hogy egy hospice ellátó csapatban milyen sokoldalúságra van szükség. Egy ilyen csapatnak tagja kell, hogy legyen nem csak az orvos és a nővér, hanem gyógytornász, pszichiáter, jogász, lelkész és önkéntes is.

Frank Kittelberger németországi pasztorál-pszichológus, intézményvezető előadásában a saját gyakorlati tapasztalata alapján arra tért ki, hogy a haldoklókért mit lehet tenni az idősek otthonában. Egy kutatásban megkérdezték az embereket, hogy mi fontos nekik a halállal kapcsolatban illetve az életük végéhez közeledve. Összefoglalóan három jellemző válasz született. Az első az, hogy nem szeretnének senki számára terhet jelenteni. A második az, hogy ha lehet, elkerülnék a fájdalmat, majd végül az, hogy figyelembe vegyék a haldokló akaratát vagyis akkor haljon meg, amikor szeretne. Frank Kittelberger kiemelte, hogy nagyon fontos megkérdezni a beteget, időst, hogy mire van szüksége. Így a hangulatát és az életminőségét is könnyen javíthatjuk. .

Beszterczey András, a Schweitzer Albert Református Szeretetotthon intézményvezetője bemutatta a hospice ellátás egyik speciális területét, a demens betegek gondozását. A demencia szellemi leépülést, memóriaromlást valamint viselkedés- és hangulatbeli változást jelent, ezek együttes vagy egyéni megjelenése is lehetséges. Az intézményvezető felhívta a figyelmet arra, hogy a betegeket gondozók feszültek lehetnek, illetve bűntudatuk alakulhat ki amiatt, mert bár arra áldozzák a mindennapjukat, hogy segítsenek a rászorulókon, a végén a beteg mégis meghal. Ezért is nagyon fontos az, hogy a gondozóink lelkiállapotával is törődjünk - emelte ki előadásában Beszterczey András. Az intézményvezető abban is segített, hogyan lehet megállapítani azt, hogy mekkora a fájdalma annak, aki nem tud kommunikálni. Ennek segítésére több táblázatot is bemutatott a jelenlevők nagy érdeklődésére.

Krisztus testének tagjai vagyunk. Ami fáj az egyik tagnak, fáj a másiknak is, ez azt is jelenti, hogy a magunk fájdalmával nem vagyunk egyedül - magyarázta áhítatában Ittzés János, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök püspöke. Majd így folytatta: a szenvedővel is Krisztus van ott. A haldoklóban is ott van Isten fia. Bár ismerjük a teológiai tételeket, mégis tudnunk kell, hogy a tételek helyett sokkal fontosabb a személyes kapcsolat, a betegre  figyelés és a szeretetteljes odafordulás.

Buda Annamária, a Magyarországi Evangélikus Egyház Diakóniai Osztályának vezetője szerint sokszor nem akarunk szembesülni a halállal, inkább tudni sem akarunk róla semmit, hanem elkendőzzük, mint ha nem is lenne. Mégis megfogalmazódhat bennünk a kérdés, hogy aki meghal, hogy érzi magát. Erre a legújabb tudományos kutatások azt a választ adják, hogy boldogok, mert a szív utolsó dobbanásához közeledve fellép az oxigénhiány, ami boldogsághormont szabadít fel a szervezetben. Ez a kép elgondolkoztatta a hallgatóságot...

Ribár János, orosházi evangélikus lelkész-esperes arra hívta fel a figyelmet, hogy a saját nem létünket nem tudjuk elképzelni. A betegágynál -is - el kell mondanunk, hogy Jézus Krisztus nem képzelt bűnösök képzelt megváltója, hanem valóságos! Örökké fogunk élni, de nem mindegy, hogy hol! Ezért fontos megosztanunk a Biblia üzenetét és idézni azt, hogy az Úr megígérte nekünk „elmegyek és helyet készítek nektek".

Frank Kittelberger etikai kérdéseket vetett fel és példáin keresztül valóban elgondolkoztatta a hallgatóságot, hogy egy beteggel, időssel vagy haldoklóval mit lehet megtenni és mit nem. Az előadásokon kívül csoportmunkára és kötetlenebb beszélgetésekre is lehetőség volt. Hat különböző műhelyben lehetett részt venni érdeklődési kör szerint illetve egy rövid szünet után csoportot lehetett váltani.

A hospice szemléletről és a Schweitzer Albert Református Szeretetotthon tapasztalatairól Kiss Judit, főnővér számolt be, dr. Baráthné Szalánczi Tímea kórházlelkész a gyász teológiai alapvetését, pasztorális és lelkigondozói szemléletét elemezte az érdeklődőkkel, dr. Borsi Attila majosházi lelkész és Kontha Benőné intézményvezető az szeretetotthonokban megvalósuló hospice gondozásról vezetett beszélgetést, Gecse Attila kórházlelkész segítséget nyújtott az idősek otthonában végezhető lelkigondozáshoz, Ribár János orosházi lelkipásztor kötetlen személyes beszélgetéssel osztotta meg tapasztalatait és kutatásainak eredményét az érdeklődőkkel illetve az utolsó csoportban intézményközi hosszú távú program kidolgozása kezdődött meg.

A komoly témák felvetése mellett jutott idő kötetlen beszélgetésre valamint az első nap végén a nyíregyházi Emmaus band koncertezett.

A program zárásaként az hangzott el, hogy nagyon értékes kapcsolatok jöttek létre a konferencia alatt, értékes előadásokat hallhattak a résztvevők, válaszokat adtak az előadások, de még több kérdést vetettek fel, ezért folytatásra mindenképpen szükség van.

Gilicze Réka