Az első képek a debreceni diákévek egy-egy színfoltját ábrázolták: az egyiken tógában, a másikon színi öltözetben láthattuk Nagytiszteletű Urat. Az éneklésben is jeleskedett. Sőt, elmondása szerint a hangjának köszönheti, hogy Patakra került. A felesége kórustagként részt vett egy pataki díszhangversenyen 1988-ban, Patak újra várossá nyilvánításának 20. évfordulóján. Az egyik énekes hirtelen lebetegedett, ezért megkérték Virágh Sándor (akkor még) tiszteletes urat arra, hogy ugorjon be helyette. Az előadása olyan jól sikerült, hogy Czinke Zoltán esperes úr azonnal meghívta őt káplánnak Patakra. Örömmel fogadta el a felkérést, még nem tudva, hogy hatodévesként neki kell majd átvennie az Esperes Úr helyét a gyülekezetben, mivel őt a betegsége nyugdíjba kényszeríti. A lelkiismeretes és igényes munkájával kivívta a patakiak elismerését. A „közbizalom, szeretet és befogadás" jeleként meghívták a gyülekezet lelkipásztorának. Számára ez visszautasíthatatlan ajánlat volt. Az elkötelezettségét misem jellemzi jobban, mint büszke vallomása: „Én a Sárospataki Gyülekezeté vagyok." Megválasztása után szinte azonnal hozzáfogott az építkezéshez: a régi épületek felújításához, ill. a közösség és a külső kapcsolatok építéséhez. A templom körüli vízelvezető rendszer kiépítésre, a parókia felújításra, a temetőőr háza lebontásra várt. A munka oroszlánrészét az egyházközség tagjai maguk végezték el. Az összefogás meghozta a gyümölcsét: a tervek megvalósultak. Nem volt kisebb feladat a gyülekezetépítés sem. A Nagytiszteletű Úrnak nemcsak az egyes korosztályokat, ill. a város kül- és belterületén élő tagokat kellett összefognia, hanem fel kellett oldania azokat a feszültségeket is, ami a közösség oszlopos tagjai és „váratlan vendégei" között feszültek. A rendszerváltás után ugyanis több olyan ember is megjelent vasárnaponként a templomban, aki azelőtt nem tartotta sokra az egyházat, de most mégis Istent és a gyülekezet közösségét kereste. Régi ellentétek újultak ki, sebek szakadtak fel. Azok a hűséges tagok, akik türelmükkel, kitartásukkal és áldozatkészségükkel „átmentették az egyházat" az „átkosban", aggódni kezdtek, hogy vajon nem köpönyegforgatók-e ezek az emberek. Nagy bölcsességet kívánt meg ez a helyzet a nagytiszteletű úrtól, hiszen úgy kellett utat készítenie a megtérőknek a gyülekezetbe, hogy azoknak a megbecsülését és méltóságát is megőrizze, akik eleinte nem szívesen látták köreikben a régi ellenlábasaikat, de akiknek az állhatatosságáért és munkájáért hálával tartozott az egész közösség. A fáradozása nem volt hiábavaló. A gyülekezet szépen növekedett, olyannyira, hogy a karjait a világ felé is ki tudta nyújtani. A közösség szorosabbra fűzte a kapcsolatát a református kollégiummal, a helyi idősek otthonával és a Családsegítő Központtal. Kórus, nőszövetség és cserkészcsapat is alakult, így a gyülekezet a város jelentős szellemi és kulturális tényezőjévé vált. A közösség által szervezett kórustalálkozók és történelmi emléknapok ma már országos jelentőségűek. A pataki reformátusok híre az országhatárokon túlra is eljutott. Azok a híres és elismert személyiségek, akik a városban megfordulnak, a templomot is meglátogatják. A Nagytiszteletű Úr vendége volt már Fábry Sándor humorista és George Pataki, New York város kormányzója is. Az utolsó képeken őket is láthattuk. A Szikszai terem padjai azóta újra csupaszok, s a tábláról sem képek, hanem görög igék köszönnek vissza. Egy-egy kép és tanulságos történet viszont még sokáig eszünkbe jut majd, ha belépünk az előadóba. Ezúton is köszönjük szépen a tartalmas előadást, és Isten gazdag áldását kívánjuk Virágh Sándor nagytiszteletű úrra és a Pataki Gyülekezetre.

/Török András/