A település története levéltári források szerint egészen az Árpád korig nyúlik vissza: IV. Béla az Ákos nemzetségbeli Ernye bánnak adta a falut kárpótlásul 1248-ban. A diósgyőri uradalomhoz tartozó Ecseget 1319-ben már a Miskolc nemzetség tagjai osztogatták egymás között. Az idők során Ecseg sokat szenvedett: hol a török dúlta fel, hol a hadjáratok tizedelték lakosságát, hol pedig a Sajó áradása okozott keserűséget az itt lakóknak is.

A 16. században a birtokosai között a Bellényi és Bekény család nevét találjuk. 1582-ben a király (Rudolf német-római császár és cseh király) a birtokosa Ecsegnek. Bocskai István 1606-ban Beke János, Dobroviczki János és Miskolci Nagy Máté híveinek adományozta a települést. 1625-ben Szatmári Király Miklós, majd néhány évvel később I. Rákóczi György erdélyi fejedelem a birtokosa. Ő többször időzött itteni birtokán, és az egyik győztes hadjáratából hazafelé tartva 1645. szeptember 17-én itt tartott hálaadó istentiszteletet.

A lakosság a XVI. sz. közepén reformátussá lett. Az a gótikus templom, amit használtak, a 15 éves háború idején erősen megrongálódott. 1656-ban a hívek a vármegye segítségével újjáépítettek. A falu a törökdúlás idején elnéptelenedett, a lakosság 1698-ban visszatelepült, lakosai századokon át szinte teljes egészében reformátusok voltak. Az 1869-es népszámlálási adatok szerint a településen összesen 567-en éltek, közülük 532 lakos református volt.

A jelenlegi templomot 1770-ben építették toronnyal együtt. A templomhely kimérését a Borsod-megyei Bizottság végezte, a hivatalos jellemzést deákul írták 1770. január 8-i keltezéssel, és egy iskolai anyakönyvben utalnak rá. Az említett évszám olvasható a papiszék mögötti külső oldal úgynevezett szemöldök részéve vésve, és ez az évszám volt a templomtornyon levő szélkakason is, ami jelenleg a Sárospataki Ref. Kollégium Múzeumában van. A templombelső munkálatainak elvégzését és a belső berendezések elkészültét hivatott megőrizni a mennyezet közepén levő királykazettán levő évszám 1772 és a papiszék hátán levő feljegyzés: Készíttetett Sáray Gábor prédikátorságán 1772 esztendőben.

Hogy kik és milyen módon járultak hozzá a templomépítéshez, illetve mennyibe került az építkezés, erre már 1880-ban nem volt adat. Azonban írott bizonyítékot találunk, hogy 1771-ben egyházkerületi segélyt kér új temploma felépítéséhez a Sajóecsegi Református Egyházközség. A templomot és tornyot a gyülekezet többször zsindelyeztette, a toronyfalat megmagasíttatták, gondot viseltek a templom melletti kőfalra és vaskapura, valamint a belső berendezésre is. Harangot többször is kellett öntetni, orgonát csak 1935-ben rendelhettek templomukba a Sajóecsegi reformátusok. A nagyobb felújítások költségeit a templomszékek használata alapján kivetett összegekből, igyekeztek fedezni.

Az 1977-ben műemlékké nyilvánított templomról a Forster Központ Műtárgyfelügyeleti Irodának néhány évvel ezelőtt alig 10 soros leírása volt csupán. Jelenleg ezeket a leírásokat nem lehet nyilvánosan olvasni. Bármilyen munkálat végzése, akár felújítás, akár állagmegőrzés, csak Örökségvédelmi engedéllyel történhet, az aktuális törvényi előírásoknak megfelelően.

A több mint 300 évig szinte teljes egészében református település lakosságának felekezeti összetétele igen megváltozott, főleg az 1970-es évektől. A már említett 1869. évi népszámlálási adat szerint Sajóecseg 567 lakosából, 532 református, valójában csak néhány család volt más felekezetű. 1949-ben a 689 lakosból, 549 református. A 2011. évi adatok szerint 1051 lakosa van a településnek, és csak 437 vallotta magát reformátusnak. A változást mutatja az is, hogy az anyakönyvekben századokon át folyamatosan nyomon követhető családnevek közül csak néhánnyal találkozunk napjainkban. A gyülekezet Irattára bőséges tájékoztatást ad egy gyülekezeti közösség múltjáról, a hozzánk ellátogató, közösségünkben megismerheti jelenünket. Biztatjuk az Olvasót, látogasson el a Sajóecsegi Református Egyházközségbe, ismerjen meg minket, ne csak összeollózott információi legyenek a Sajóecsegi Református Egyházközségről.