Különös karácsony

Éva történetének legfrissebb, a nyilvánosság előtt zajlott eseményeit ismertem meg először. Sokan megismerhettük őt és lányát egy televíziós sorozat egyik epizódjában.

Történetét az ongai parókián hallgathattam meg, lelkipásztora támogató jelenlét-ében. Otthonosan mozog a házban, látszik, nem először jár itt. Tizenhárom éves lánya mellette ül, családtagként üdvözli a családtagokat. El is mondja: megkérdezte Marikát (a lelkipásztort) és Timit (a családsegítő munkatársát), vállalkozzék-e a nagy nyilvánossággal járó otthonhoz jutásra, ahogyan más ügyes-bajos dolgában is számít tanácsukra. Kérésének megfelelő-en csak Évának nevezem. Ezek után azonban rövid mondatokban, majd egyre szabadabban, mosolyogva meséli történetét. Benne sok olyan találkozást, amikor valaki észrevett benne valamit, és ezzel elsegítette a következő lépcsőig...

- Sátoraljaújhelyen születtem. Nem akart gyerek lettem. Ezt a gyermekváros „nagy piros könyvéből" tudom, amiből 14 évesen olvashattam el, amit feljegyeztek rólam. A könyv szerint tél volt, és én vékony kis ruhában ki voltam téve egy asztalra alultáplált csecsemőként. Egy védőnő hordott nekem tápot, ruhát, ő etetett, ő ruházott. A védőnőnek valahogy kellett a nem akart gyerek, megragadott engem, így kerültem négy hónaposan a csecsemőintézetbe, onnan pedig hároméves koromban a miskolci Gyermekvárosba. Nagyon szuper gyerekkorom volt. Kevesen mondhatják ezt el még azok közül is, akik szülőkkel nőnek fel.

- Hallhatnánk néhány példát arra, hogy mi volt a jó? Megerősítő lehet ez nekünk is, és talán a nevelők számára is.

- Amikor első osztályba kerültem, egy nagyon kedves nevelő néni fogadott, és kiszúrt magának, pátyolgatott. Saját pénzéből vett nekem Skála szappant, Gyöngyvirágot, hogy mindig illatos legyek. Míg élek, sosem fogom elfelejteni. Nagyon megragadt bennem.

A második jó kép: a jó tanulmányi eredményemért kijuthattam külföldre. Három helyre pályáztam: Bécs, Kassa és Németország. Behívott az igazgató bácsi, dr. Dobos Laci bácsi, és megkérdezte, hogy melyik helyre szeretnék menni? Meglepett, hogy még választhattam is. Németországba utaztam két hétre, mert azt gondoltam, oda talán sosem fogok másként eljutni. Felejthetetlen volt.

Még egy nagyon jó emlék a kézilabda. Negyedikes voltam, amikor kiválasztott a tesitanárom. Látott bennem valamit, hogy jó érzékem van ahhoz, hogy merre megy a labda. Csodálatos érzés volt, hogy engem választott ki a harminc gyerek közül. Hét évig voltam kapus. Edzett, és külön edzésre is járhattam. Mai napig is jó hasznát veszem annak, hogy látom, mi hova esik. A boltban, ahol dolgozom, ott is látom, ki fogja a cukorkás zacskót a táskájába ejteni, mondta is a főnökasszonyom, hogy nem kell biztonsági őr, ha ott vagyok. Jó a szemem. Az emberekben is nagyon hamar meglátom, hogy két vagy három lépést kell-e tartanom...

- Eltelt tehát lassan a gyermekkor. 18 évesen ott áll az ember a Gyermekváros kapujában. Hogyan indul el? Merre indul?

- Akkor jön a „nagybetűs" élet, amit előtte annyit emlegettek nekünk. Sokszor hallottuk, hogy nem lesz könnyű, nem lesz elénk téve az étel, magunknak kell megkeresni. Kézbe kapjuk a 18 év alatt felgyűlt családi pótlékot és megyünk. Én akkor 42.000 forintot kaptam. Hogy biztos legyen, kifizettem belőle az Avason egy évre az albérletet, és vettem néhány ruhát. Rögtön dolgozni is kezdtem, legelőször egy varrodában. Nagyon igyekeztem, hogy legyen elég pénzem, és hogy bebizonyítsam, meg tudok állni a lábamon. Ez azonban nem volt elég. Valahogy aki felírta, mennyit varrtam, sosem annyit írt, mint amennyit valójában elkészítettem. Ezt meguntam, mert el kellett látnom magam. Ott dolgozott a varrodában Mónika, akinek volt egy ismerőse a vasgyári pékségben. Oda átmentem, és tizenhárom évig ott is dolgoztam. Három műszak volt, legtöbbször éjszakás voltam. Nagyon szerettem. Jó érzés a kenyér anyagát kézbe venni. Akkoriban egy félig vak idős néninél laktam, akinél nem kellett fizetnem, de gondoskodtam róla. Hazajöttem az éjszakás műszakból, megcsináltam neki az ebédet, uzsonnát, vacsorát. Ezeket mind különböző élénk színekkel jelöltem, hogy lássa, mikor melyik következik. A pékségben ismerkedtem meg Szandi édesapjával. Azt megbántam... de azt sosem fogom megbánni, hogy megszületett. Szinkronban vagyunk: négy hónapos volt a kislányom, amikor az édesapja lelépett. Elment Pestre dolgozni, azóta sem láttuk, mint akit elnyelt a föld.

- Hogyan kerültek Miskolcról Ongára?

- Nem Ongára jöttünk, Ócsanáloson laktunk. Szandra tíz hónapos volt, amikor oda költöztünk. Volt egy barátnőm, Emese, aki segített abban, hogy fedél legyen a fejünk felett. Először az ő édesanyjánál laktunk albérletben, majd több helyen. Hétéves volt Szandra, amikor egy idős bácsi „lakrészébe" kerültünk. Azóta ott laktunk, ott neveltem a lányomat. (Ez a lakrész egy melléképületből lakhatásra átalakított 10 m2-t jelöl, mint később megtudtam). Közben átkerültem az ongai pékségbe dolgozni. Öt évet dolgoztam ott. Ekkor fölépült egy nagy Coop bolt, és Kata kolléganőmet kereste meg a mostani főnökasszonyom, hogy megkérdezze, milyen vagyok. Kata ajánlott engem, azt mondta becsületes vagyok, odateszem magam a munkához. Évike bejött a pékségbe, megkeresett, azt sem tudtam, hogy ki ő. De meglátott ő is bennem valamit, megbízott bennem, és áthívott a boltba dolgozni. Emlékszem arra a pillanatra, amikor hazamentem a műszak után a pékségből, és mondtam Szandrának, hogy megváltozik az életünk: anya nem megy többet vasárnap és éjszaka dolgozni. Olyan boldogok voltunk, alig tudtunk elaludni az örömtől.

- És ekkor jött a történetnek egy szomorúbb része.

- Két-három évig tartott ez a jó időszak, aztán idén június elején jött az árvíz, és június végén kiderült, hogy daganatom van. Azt hittem, csak felfáztam az árvíznél. Derékig ért a víz az udvarunkon, a házban pedig fél combig. Mindenünk odaveszett. Csónakkal mentünk megnézni, mi maradt. Kata kolléganőmnél laktam akkor egy hétig, Szandra pedig egy osztálytársáéknál aludt. Nem sokkal később történt, hogy már nem bírtam felállni a csemegepult mögött. Még végigcsináltam a napot, de másnap elmentem a MÁV rendelőbe, ott már a szemembe mondták, hogy daganatom van. Ez be is bizonyosodott a Megyei Kórházban. Nagyon rossz volt. Ekkor Szandra árvizes táborban volt, én pedig igyekeztem kivizsgáltatni magam. Amikor hazajött, elmondtam neki, hogy mi van velem, mert mi addig is mindent megbeszéltünk. Minden apró részletet, legyen az jó vagy rossz. Mindig tudnunk kell egymásról. Ő nagyon sok táborban részt vehetett volna, mert többet is szerveztek az árvízkárosult gyerekeknek, de feladta a nyarát, hogy itthon maradjon velem, elkísérhessen minden vizsgálatra.

- A kivizsgálások közben, ebben az időszakban már nem lakhattak a vízzel elöntött lakrészben.

- Nem. De van Ócsanáloson egy néni, Lídi mama és a férje János bácsi, ők már korábban is támogattak bennünket, ők hívtak, hogy aludjunk fent náluk, mert nem mehetünk vissza arra a pokoli helyre. Nem maradtunk magunkra ebben a bajban. És egyre többen jöttek, hogy segítsenek. Az Ökumenikus Segélyszervezet, a Katolikus Karitász. Segítettek takarítani, kaptunk bútort, a tiszaújvárosi református gyülekezet által gáztűzhelyt, mosógépet is kaptam. Szandra mosott, főzött, mert én nem bírtam. Ez már a műtét után volt.

- Megoperálták tehát.

- Igen. Megvolt a végső eredmény, hogy rosszindulatú a daganat. Sokára kaptam időpontot, annak ellenére, hogy egyre rosszabbul voltam, egyre nagyobb fájdalmaim voltak. De nagyon kedves volt az orvos. Bementünk Marikával, az orvos pedig elmondta, hogy nagyon nagy műtétre számíthatok, és soron kívül operálnak meg. Elmondta, hogy többen fognak operálni, mert a daganattól elhalt bennem sok minden, azokat csonkolni kell... Mikor felébredtem, akkor mondta az orvos, hogy sikerült mindent megoldania, és mégsem kellett annyi mindenhez hozzányúlni. Marika volt akkor is ott velem, együtt sírtunk örömünkben. Szandra nem volt ott, mert nem tudtam, hogy fog végződni, és nem akartam, hogy borzalmakat lásson. Ő addig itt volt a parókián Marikával, Laci bácsival, a családjukkal. Én is ide jöttem haza legelőször.

- Ezek után jött az öröm, az „otthonteremtés".

- Erről én sokáig nem is tudtam. Nekem nem volt saját házam, tulajdonom, így én nem is kaphattam semmilyen kártérítést, mert ugye akinek semmije nem veszett el, az nem is kaphat semmit. Végül az Ökumenikus Segélyszervezet mondta azt, hogy nem lehet, hogy fedél nélkül maradjak. Vettek is egy házat Ongán. Ehhez jött a Viasat tévécsatorna, aminek az Álomépítők műsora felújította ezt a házat. De mi erről nem tudtunk. Mi csak arról, hogy októberben jelentkeztek egy szerdai napon, hogy menjünk el nyaralni. Szandra rendkívüli szünetet kapott az iskola igazgatójától. Három hetet. Azt mondták, hogy egyébként is szorgalmas és jó tanuló, és be fogja pótolni. Nagyon rendesek voltak. Így elmentünk nyaralni. Voltunk Miskolc-Tapolcán és Balatonalmádiban, szuper panzióban és szállodában, el sem lehet képzelni. Közben azt sem tudtuk, hogy hol épül a ház, mert csak azt mondták, hogy Csanáloshoz közel, ahol nem veszélyezteti a víz. Csanálosra már nem adtak volna építési engedélyt.

- Három hét múlva megérkeztek tehát az otthonhoz.

- Igen, csodálatos volt az átadás. Megérkeztünk este, bekötött szemmel, azt sem tudtuk, hogy hol va-gyunk. Sötét volt, ki volt világítva a ház. Mentünk ketten kézen fogva a sok ember között. És ami a legnagyobb meglepetés volt, hogy ott volt a kórus, az ongai református kórus, és olyan dalt énekeltek... (A 127. zsoltár feldolgozását, melynek szövege tanulságos: ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak annak építői... Szerelmesének álmában ad eleget). Csak néztem őket, és mindenki szipogott, én még jobban rázendítettem. Alig bírtuk ki, olyan jó volt. És nem volt vége. Mert mielőtt még bementünk, kezembe adtak egy borítékot, egy hivatalos levelet. Nem is tudtam elolvasni, csak a vastag fekete betűs részt a szövegből, hogy „határozatlan idejűvé változtatom a munkaviszonyát". Ez már a csoda. Mert így nem csak kaptunk egy otthont, de meg is tudjunk tartani, fenn is tudjuk tartani. Olyan nagy a munkanélküliség errefelé, nekem pedig lesz munkám, és nagyon szeretem is, amit csinálok. És mondhatom Szandrának, hogy nem kell félnünk, mert holnap is meglesz a betevő falat.

- Milyen lesz ezek után a karácsony? Hogyan készülnek?

- Gyönyörű. Csodálatos. Még élő fenyőfánk is lesz idén, ebben a szép új házban. De fontos az is, hogy az ember visszanézzen, és meglássa, hogy mennyi mindenen túl van már. Hogy meglássa a dolgok jó oldalát is, mert mindennek van rossz oldala is, és jó oldala is. Nekem nagy dolog, hogyha készíthetek egy adventi koszorút a gyülekezetnek. Szeretnék én is tenni másokért. Nyár óta már én is kórustag vagyok, és templomba is eljárok, része vagyok tehát a közösségnek.

Egy védőnő, egy nevelő, egy tornatanár, igazgató, munkatársak, barátok, szobát adó emberek, főnökasszony, családsegítő, lelkészcsalád, adni kész gyülekezetek, segélyszervezet, médiaszakemberek, kórustagok... Mindenki a maga helyén és idejé-ben érkezett, hogy hozzátegyen valamit egy élethez. Két élethez. Mindenki számára adott a lehetőség, hogy előre vigyük egy-más életét. Ünneppé tegyünk ünnepet és hétköznapot. Mert Isten csodái csodálatos módon általunk mehetnek végbe...

Barnóczki Anita