Modern világkép és feltámadás

A világkép az ember világról alkotott felfogásának megfogalmazása. A világ amelyben élünk változik, szükségképpen az a gondolkodás is, mely tapasztalatai, ismeretei alapján ragadja meg az univerzumot, összefüggéseivel, aspektusaival együtt, néhol kiragadva annak egy-egy szeletét, körülírva mindazt, amit az emberről, a természetről, a bolygókról, a létezésről, a valóságról tudni kell.

Az ismeretanyag megújulása miatt is változik időről időre a világkép, mely egyben relatív, hiszen a tudomány sem egységes, nem beszélve arról, hogy minden embernek megvan a maga világnézete, látásmódja az élet születéséről, a világegyetem keletkezéséről, kiterjedéséről. Ma ott tartunk, hogy a relativitás miatt tulajdonképpen nincs is realitás, mert korlátozott képességeink miatt a világ nem megismerhető, a valóság pedig több mint amit mi realitásként érzékelünk. Ma már a matéria sem matéria, ezért a kérdés sem releváns, hogy mi az ami létezik, mi az ami nem. A valóság sem realitás többé, hanem csak potencialitás, amely energetikailag és materiálisan manifesztálódik. Olyan apró részecskékre osztottuk már az anyagot, hogy az a természet törvényeinek is ellene mond és azt is tudjuk, hogy az anyag semmilyen határozott formája nem létezhet a tudat nélkül, amely azt érzékeli.

Hihetetlen milyen bibliai összefüggései vannak a mai világképnek, kapaszkodót adva a mai embernek a nagy bizonytalanságban. A világ, amelyben élünk változhat, így a gondolkodás is, mely tapasztalatai, ismeretei alapján ragadja meg azt. A Biblia Istene változatlanul egyedüli Úr, élet és halál Ura, aki rendelkezik az élet és a halál határkérdéseit illetően (5Móz 6,4; 32,39; 1Sám 2,6). Az ismeretanyag megújulása miatt időről időre változhat az ember látásmódja, mely egyben relatív, hiszen élete folyamán mindenki sok mindenen megy át, s minden embernek alakul a maga világnézete. Ezért történhet meg az, hogy valakinek valami miatt Isten élet és halál feletti uralma egyszer fontossá válik, máskor pedig ez a gondolkodás kemény istentagadásba csap át a kétségbeejtő események miatt. Isten is relatív és relativitása miatt uralkodása, szeretete nem realitás az ember számára. Mindenki úgy viszonyul hozzá, ahogy akar, s ez meg is látszik az ember mindennapi életén, gyűlöletén, reménytelenségén. Korlátozott értelmünk, képességeink miatt teljes egészében sem a világ, sem Isten nem megismerhető, de amit tudunk róla az épp elég ahhoz, hogy komolyan vegyük Őt, uralkodását, hatalmát. Ennek jeleit látjuk a történelem folyamán Isten népe életében az Ószövetségben és Jézus körül az Újszövetségben. A kételkedő ember bizonyítja, hogy a valóság sokkal több mint a mi realitás érzékünk, hiszen Isten hiába cselekszik ott, ahol azt valaki nem ismeri fel. Isten népe hiába éli át a babiloni fogságból való hazatérés csodáját, mely számára azt jelentette, hogy feltámadt a halálból és megtapasztalhatta Isten halált legyőző hatalmát, a Jézus körül élők jó részének szíve hideg maradt, s megölésétől sem riadtak vissza. Milyen relatív volt nagypénteken Isten uralkodása élet és halál felett? Milyen távolivá vált a halál végleges megsemmisítésének ígérete (Ézs 25,8). A tény megmásíthatatlannak tűnt. Az ember fia mégis csak a halál fia azzal szemben, amit Jób tudott, mely szerint Isten helyreállítja a tulajdonviszonyokat és megmutatja, hogy tőle nem szakít el senkit a halál, s nyilvánvalóvá teszi az igazságot: az ember az Isten, s nem a halál fia (Jób 19,25-27) és semmi nem relativizálhatja az Ő uralkodását. Ezt pecsételte meg húsvét, mely Isten mindenek felett való hatalmát hirdette. Ezért nélkülözhetetlen része a feltámadás az evangélium hirdetésének. Jézus feltámadásának több mint ötszázan voltak tanúi azok, akiknek megjelent (1Kor 15,6). Ez bizonyos ponton érintkezik a modern világkép matéria felfogásával is, amikor köszönti tanítványait annak ellenére, hogy az ajtók zárva vannak (Jn 20,19). A feltámadottak manifesztálódnak, de az angyalokhoz lesznek hasonlóvá (Luk 20,36).

A feltámadás tisztázza, hogy mi az, ami létezik és mi az, ami nem. Az életellenes hatalmakkal és erőkkel szemben hirdeti, hogy Isten jelenlétében minden olyan, mintha nem is lenne. Az Ő realitásával minden körülmények között számolhat az ember még akkor is, amikor az a természet törvényeinek is ellene mond. Ő akkor is uralkodik, amikor azt tudatunk nem érzékeli.

Enghy Sándor

"Hiszek, de a feltámadásban nem” – mondják sokan még egyháztagok között is. „Gyermekemben élek tovább, ez a feltámadás” – magyarázzák mások.

A feltámadásról szóló bizonyságtétel ellenkezést vált ki. A feltámadással nem tud mit kezdeni filozófia, tudomány, éppúgy, mint a köznyelv és a politika sem. Athénben az epikureus és sztoikus filozófusok „fecsegőnek” nevezték Pált, de a köznép és a bevándorolt idegenek sem tudták bevenni a feltámadás hírét, pedig egyébként „szívesen töltötték idejüket azzal, hogy valami újdonságot mondjanak vagy halljanak” (ApCsel 17,18-32). Festus helytartó egyenesen „bolondnak”, szinte „őrültnek” nevezte Pált a feltámadásról szóló szavai miatt (ApCsel 26,24). A feltámadás még a kegyes pártok között is ütközőpont (ApCsel 23,7-8). S hol vannak ma ezek?! A mindenkori modern felfogásokat belepi a következő korok pora, míg a feltámadáshit máig átragyog rajtuk. A feltámadásról szóló bizonyságtételünk tartalma a mindenkori világképtől független. Mindig botránykő marad. Ezért nem bizonygatva, hanem csakis bizonyságtétel formájában beszélhetünk róla.

A Feltámadásról szóló egyértelmű bizonyságtétel hívja elő a hitet. A feltámadásról szóló beszéd akkor hat, ha az nem elvi vitatéma, hanem bizonyságétel, és a bűnbocsánat meghirdetésével összekapcsolódik. Amikor Pál és Barnabás a zsinagógába ment Antiokhiában, az elöljárók fölkérték őket, hogy ha van valami buzdító szavuk, szóljanak. Az apostol elkezdte a kiválasztással, de eljutott a Jézus Krisztusról szóló evangéliumig, annak is botrány-mozzanatáig: a keresztig és a feltámadásig. Nem mint vitatémát vetette föl, hanem szembesített vele: „ez által hirdettetik néktek a bűnök bocsánata.” Ekkor „sokan a zsidók és prozelitusok közül követték Pált, a következő szombaton pedig majdnem az egész város összegyűlt, hogy hallgassa az Úr igéit” (ApCsel 13,44). A feltámadásról szóló tanúságtétel ébreszti föl a hitet azokban, akiket Isten az örökéletre kiválasztott.

A mai kor embere tagadja, hogy lenne objektív célja az életnek, ugyanakkor szenved is az értelmetlenségérzéstől. Mi pedig bátran valljuk, hogy van feltámadás, de ez nem az unalmas semmittevésbe való megérkezés, hanem „vég nélküli játék!”

Fodorné Nagy Sarolta