Hálaadó istentisztelet a Miskolc-Felsővárosi gyülekezet új templomáért

A történet réges-régen kezdődött. Nem Ádámnál és Évánál, de valamikor közvetlenül a II. világháború után, amikor az egy nagy miskolci egyházközségből – más indokok mellett – a túlélés és fennmaradás elősegítése érdekében több kisebb egyházközség jött létre.

Közülük többnek, így a Felsővárosi Egyházközségnek sem volt temploma a szétválás után. Bár a templomépítés szándéka már ekkor megjelent, politikai okokból vágy maradt csupán egészen a rendszerváltásig. Az atyák akkoriban annyit tehettek, hogy eladva ingatlanokat ezüst úrvacsorai készletbe öntették a menteni kívánt, jobb jövőre váró anyagi alapot, a gyülekezeti hétköznapokat pedig a Füzes utcai imaházban élték.

A rendszerváltás elhozta az évtizedekig csak remélt lehetőséget. 1994-ben kapott telket a város önkormányzatától az egyházközség a templom megépítésére, melynek megálmodása, megtervezése és száz más gondja Rostás László feladata lett.

A miskolciaknak úgy tűnhet, már száz éve tart az építkezés lassú folyamata. Sokan azt is megkérdőjelezték, halad-e egyáltalán, kész lesz-e valaha? Egy építkezés akkor sem egyszerű, ha egy házról van szó. Akkor sem, ha rögtön kézben van a teljesnek vélt összeg. Itt azonban egy hatalmas közösségi épületről van szó, mely anyagilag is jelentős beruházás. Nehezítette és lassította a dolgot, hogy megjelent az emberi bűn is, mely hamar teszi sajátjává azt, ami nem az. Sok nyűg, bajlódás, hiábavalóság, újrakezdés után végül mégis elérkezett a hálaadás napja. Az csak Balajthy József lelkipásztor beszámolójából vált érzékelhetővé, mennyi mindennek kellett ehhez teljesülnie. Hányféle munkát kellett elvégezni, hányféle ember, hányféle csoport mozdult ugyanazon egy cél felé. Az elhangzott nevek felsorolására nem is vállalkozom, hiszen ha bárki kimaradna, torz lenne az átadott kép: mindenki munkája egyaránt fontos volt, hogy elkészüljön a nagy mű. Annál is inkább, mert az építés különféle feladatain kívül hatalmas erőfeszítéseket kívánt az anyagi alap megteremtése is, melyben ki-ki erejéhez, tehetségéhez és lehetőségeihez mérten állt helyt. Egyének és közösségek. Magam is tanúja lehettem megható felajánlásoknak, a Bibliából pedig tudjuk, hogy az észrevétlenül adott két fillér is mit ér…

Február 27-én délelőtt 10 órakor ünnepelni gyűltek tehát össze a gyülekezet tagjai és kisebb-nagyobb közösségek egyházi és világi képviselői. Még egyszerűek a belső tér által nyújtott körülmények, de így is látszik a templom egyedisége, egyszerű szépsége, melyben a figyelmes szemlélődő sok nagyszerű részletet fedezhet fel. Nagyon sokat, akár nagyobb, akár egész apró megoldásokat, érdemes tehát időt szánni az épület fölfedezésére. A Füzes utcai imaházból átkerült a szószék, az úrasztala a megszokott, hímzett terítőkkel, átörökítve annak otthonosságát: a múltat. Orgona is szól már, mely mögött szintén közösségek felajánlásai és újrakezdések állnak.

Mindezek tükrében különösen sokatmondó a Bölcskei Gusztáv püspök által textusként választott (napi ige) 131. zsoltár. Az igehirdetés egy különös fogalmat állított a középpontba, nyelviskolához hasonlítva a templomot. Az imádság nyelvét tanulhatja meg itt az ember. Jézus maga is az imádság házának nevezte a templomot, mikor kizavarta az árusokat, akik rablók pihenőhelyévé, barlangjává tették azt. Aki bejön a templomba, és imádkozik, az nem mehet úgy haza, ahogyan jött, nem folytathatja ugyanúgy ugyanazt az életet. Az imádság ugyanis változásokat indít el. Megváltoztatja a tekintetet, a tekintet irányát, ezáltal a szívet is. Mi emberek, gyakran lefelé szeretünk nézni, mert ez azt jelenti, mások fölé emelkedtünk. Jézus fölfelé tekintett, mikor imádkozott, és akkor is, amikor észrevette Zákeust a fán. A tanítványok megpróbáltak lenézni egymásra, míg Jézus azt mutatta meg, ahogy a fölemelt tekintet megváltoztatja a szíveket.

Egy gyülekezet, egy templom lehet annak eszköze, hogy emberek képessé válnak tekintetüket fölemelni. Én például azért lettem református, mert sok évvel ezelőtt szeretettel fogadtak egy betévedő idegent ebben a gyülekezetben. A régi arcok közül sokat már nem láttam az ünnepségen, de láttam újakat. Újak és régiek így emelhetjük közösen tekintetünket Isten felé, így segíthetjük egymást, a magunk módján Igét hallgatva, vagy egymásnak létünkkel, szavainkkal, tetteinkkel bizonyságot téve. Vagy ahogyan az istentiszteleten történt: énekkel, kórusművek megszólaltatása által.

A régen várt hálaadó alkalmat közös ebéd követte Mályiban, a Mécses központban. Itt lehetőség nyílt a beszélgetésre, múltbeli képek felidézésére, a jelen értékelésére, a jövő tervezgetésére. Isten adja meg, hogy ahogyan rengeteg tégla egymásra épült az új templomban, úgy épüljön minél több „téglából” a lelki ház, sokak üdvösségére és a környező városrész lelki emelkedésére.

Barnóczki Anita