Emlékezés Faragó György lelkipásztorra - 2010. december 15.

Legelőször köszönetet szeretnék mondani a család nevében, amiért itt lehetünk, és a lelkipásztorokkal együtt emlékezhetünk nagyszüleinkre, szüleinkre, Faragó György lelkipásztorra és hitvesére. Bár ők nagyon szerény emberek voltak, nem kívánták magukat életükben ünnepeltetni, most mégis nagyon jólesik ezen a helyen – boldog gyermekkorunk helyszínén – Róluk beszélni.

Amikor még élő gyermekeik – nagynénéim – segítségével felidézzük alakjukat, először az az ige jut eszünkbe, ami egész életükben kis táblán az ágyuk felett függött: „Én és az én házam az Úrnak szolgálunk…” Ez a hitvallás szőtte át egész életüket, ez sugárzott tovább utódaikra, nem elsősorban szavakban, hanem cselekedeteikkel, ahogyan élték mindennapjaikat. Miben nyilvánult ez meg, hogyan teljesítették ezt a szolgálatot? Úgy, hogy a hit, a szeretet, az egymás iránti türelem, őszinteség és békesség hatotta át az életüket, ezt közvetítették környezetük felé.

Nem véletlen, hogy amikor Faragó Györgyre emlékezünk, nem csak róla, hanem feleségéről, Jakab Sáráról is beszélünk, akivel közel 53 évet élt együtt igaz szeretetben, megértésben. Nagyon hasonló családból származtak, mindkettőjük ősei kálvinista lelkipásztorok és falusi tanítók voltak. Igazi szerelmi házasság volt az övék, és amikor az évek múltával a szerelem szeretetté csendesedett, ragaszkodásuk egymás iránt még tovább mélyült, elképzelhetetlen volt számukra az élet egymás nélkül. Mégis Nagymamámnak – aki 10 évvel élte túl férjét –, amikor búcsúznia kellett szeretett hűséges társától, a halálos ágya mellett reá oly jellemző módon nem panasz és elkeseredés szavai hagyták el ajkait, hanem az imádságos köszönet az együtt töltött évekért, melyek minden napjáért – így mondta – nagy hálával tartozik az Istennek.

Házasságukból három élő gyermek született, akik hatévente követték egymást: György, aki később Édesapám lett, és nagynénéim, Sarolta és Katalin.

Természetes, hogy az egymás iránt érzett őszinte vonzalom meghatározta gyermekeikhez fűződő érzelmeiket is. A család, a csemeték nevelése állt a középpontban, meleg és oltalmazó volt a családi fészek. A szeretet, mellyel nevelték és elhalmozták utódaikat, mély és őszinte volt, feszültséget, elnyomott indulatokat sosem kellett érezniük és elszenvedniük. Az alakoskodás, a színjáték egyébként is távol állt tőlük az élet minden területén. Mindig az igaz úton igyekeztek járni.

Hosszú életük során a 20. század viharos történelmi eseményi sorra követték egymást: az első világháború, a két háború közötti gazdasági válság, az ország megcsonkolása, majd a második világháború. A háborúból történő kilábalást a béke nyugodt évei helyett a kommunista diktatúra követte, amikor lelkipásztornak lenni egyet jelentett a társadalomból való kivetettséggel, az üldöztetéssel, a megaláztatással. Senki nem lehetett biztos abban, hogy koholt vádak alapján holnap nem veszíti-e el szabadságát, családját, javait, akár az életét is. A papság különösen célpontja volt ennek a – ma már józan ésszel felfoghatatlan – zsarnokságnak.

A három gyermek ebben az időszakban élte kora ifjúságát.

E szeretetreméltó párnak köszönhetően mégis csupa édes emlék maradt a gyermekekre. A férfit a sziklaszilárd hit és egyenes gerinc, a hitvest az örök reménység jellemezte, hogy Isten segítségével előbb-utóbb minden jóra fordul.

Igazi nagy csapás akkor érte a családot, amikor az elsőszülött fiú a forradalom leverése után, 1956 decemberének végén elhagyni kényszerült az országot. A kiváló tanuló és sportoló ifjabb György másodéves orvostanhallgató volt, amikor csatlakozott a forradalmi ifjúsághoz Debrecenben. Ez másként nem történhetett, hiszen a sárospataki internátusból is hozta magával a hazaszeretetet és a zsarnokság gyűlöletét. Mint tudjuk, a forradalom szép csillaga hamar kihunyt, maradt a sötét megtorlás, s a papfiúnak jó oka volt menekülni. Akkor teljesen kilátástalannak tűnt, hogy a „vasfüggöny” valaha megsemmisül, s viszontlátják gyermeküket még ebben a földi életben. Mégsem uralkodott el rajtuk a kétségbeesés. Hálát adtak érte, hogy fiuk, ha távol is, de él, és nem lett a forradalom utáni megtorlások áldozata. A sóhajon és könnyön is átragyogott a remény, hogy egyszer újra együtt lehetnek.

Segített elviselni a próbatételt, hogy nem voltak egyedül, körülvette őket a nagyobb család, a gyülekezet. Ezekben a nehéz, vészterhes években sokan elfordultak az egyháztól és annak papjaitól, féltek szóba állni velük, átmentek a mások oldalra az utcán, rettegtek saját életükért, munkájukért, szabadságukért. Bármilyen apróság elég volt ahhoz, hogy valaki munkatáborba, börtönbe kerüljön, vagy örökre eltűnjön. Voltak azonban, akik hűséggel mellettük álltak. Először is a sokak által jól ismert és becsült orvos, dr. Újj Pál és családja, akik mind nyíltan vállalták és hirdették kálvinista hitüket. Sírig tartó, örök barátság kötötte össze a két családot, s ez a nehéz időszakban olyan erőt adott, ami ma talán már elképzelhetetlen. De ott voltak a gyülekezet más tagjai is, Kutasék, Kissék, Bihariék, Bárdiék, Szabóék, Bereczkék, az idős lelkipásztor, Molnár István és családja, a harangozó Majoros család, Hosszasan sorolhatnánk a sok kedves embert, akik Szerencsen körülvették a lelkészéket. A társlelkészek, a segédlelkészek, a környező helységek lelkipásztorai, egymást támogató közösséget alkottak. Számos olyan egyéniség volt ezek között az emberek között, akik Jókai- és Mikszáth-regényekbe illő karakterükkel mind formálták a gyermekek személyiségét, és oly széppé, becsessé tették azoknak az éveknek az emlékét.

Meg kell emlékezni arról is, hogy Nagyapánk mennyire kötődött Szerencshez. Bár az Alföldön látta meg a napvilágot és legközelebbi rokonai ott éltek, nem tudta életét elképzelni a Zemplén hegyei és az Árpád-hegy szőlőskertjei nélkül.

Hazája iránti feltétlen szeretete, odaadása olyan természetes volt számára, mint a levegővétel, s örökségül hagyta utódainak. Az 56-os menekült György – aki Észak-Írországban fejezte be az orvos egyetemet, és végül Kanadában telepedett meg – tudatosan kereste a lehetőséget, hogy hozzá hasonló érzelmű házastársat találjon. Thököly Ildikóval kötött házasságukat Isten három fiúgyermekkel áldotta meg. Bár többször hazalátogattak, György véglegesen sajnos csak a szerencsi temetőbe tért meg pihenni. Jómagam és Márton öcsém azonban visszatelepedtünk, itt fejeztük be tanulmányainkat, vállaltunk munkát és alapítunk családot. Bár nem itt születtünk, ezt a földet érezzük igazi hazánknak.

Ezen a mostani megemlékezésre csaknem teljes létszámmal - tizenheten képviseljük Faragó György és hitvese utódait.

Két leányuk: Sarolta és Katalin

Unokáik születési sorrendben és dédunokáik: Katalin és férje a három gyermekkel, Gyula és felesége kettő gyermekkel, jómagam, aki a Faragó György nevet viselem, feleségemmel, Kálmán és felesége, András és Júlia.

Öcséim, Márton és Attila Édesanyámmal Kanadában vannak, ők lélekben velünk vannak, valamint Nagyapám még egyetlen élő testvére, dr. Szigethyné Faragó Julianna, aki magas kora és egészségi állapota miatt nem tud most itt lenni.

Úgy érezzük, hogy Isten áldó keze mindvégig őrizte Faragó Györgyöt és hitvesét. Ezt az áldást hagyták ránk örökül, éreztük és érezzük ma is mindnyájan, a leszármazottaik, ez igazgatja életünket, segít teljes szívvel megélni örömeinket és ez ad hitet és reménységet megpróbáltatásaink idején.

Egyik legismertebb énekünk, a 264. ének második versével szeretnénk kifejezni, amit saját szavainkkal nem tudunk szebben megfogalmazni.

„Áldjad Őt, Mert az Úr mindent oly szépen intézett!

Sasszárnyon hordozott, vezérelt, bajodban védett,

Nagy irgalmát, Naponként tölti ki Rád: Áldását mindenben érzed.”