Ahol az emelet is földszint és a földszint is emelet - látogatás Pannonhalmán

Vannak olyan helyek országunkban, amelyekről mindenki hallott már, és tud róluk valamit. Ilyen hely Pannonhalma is. Aki még sohasem járt ott, annak is beugrik valami, ha a nevet hallja.

Én is így voltam vele, amikor az ökumenikus imahéten lehetőségem adódott elkísérni az egyházkerület püspökét egy esti vendégszolgálatra a bencés apátságba. Tudtam, hogy Szent István király alapította, hogy a legkorábbi magyarországi iskola, hogy Szent Márton hegyére épült, hogy varázslatos középkori részleteket rejt az épületegyüttes, hogy az oktatás és nevelés folyamatos benne az alapítás óta, hogy a tatárok sem tudták elfoglalni, hogy mai nevét Kazinczynak köszönheti, hogy a második világháborúban sok embernek nyújtott menedéket és adott reményt a túléléshez és az újrakezdéshez. Tudtam, hogy a rendalapító atyák utódai keservesen megszenvedték a szocializmus éveit, hogy patinás fiúgimnáziuma az ország egész területéről vonzza a diákokat. S tudtam azt is, hogy a bencés rend jelmondata: „Ora et labora” – (imádkozz és dolgozz) – édes testvére a Lévay Gimnázium, és unokatestvére a Debreceni Kollégium jelmondatának.

A négyszáz kilométeres út alatt volt idő összeszedni a tudásmorzsákat, feleleveníteni a valaha hallott információkat. Megállapítottam, hogy nekem ezeket a dolgokat jelenti a szó, s a hely: Pannonhalma.

Ahogy lehajtottunk a Győr felé vezető autópályáról, rövidesen megláttuk az apátságot, ami méltóságteljesen koronázza meg a „Szent hegyet”. Nyugalmat és erőt sugárzott, időtlennek tűnt, mintha mindig is ott lett volna.

A portán már várt a szobakulcs, és amikor áthajtottunk a leengedett lánc fölött, egy-két zegzugos forduló után már benn is voltunk az épületegyüttes szívében. A templom régi táblaképeivel díszített lépcsőház földszintjén maga a főapát úr fogadott bennünket és elkísért a szobánkba. Maga mutatta az utat és segített vinni csomagjainkat. Egész ottlétünk alatt szerető, kedves és nyíltszívű házigazdaként gondoskodott rólunk. Hirtelen kézzelfogható valósággá vált Szent Benedek regulájának az a pontja, ami szerint az apát a Jó Pásztornak mintáját követve kell, hogy odafigyeljen az övéire.

A szoba küszöbén átlépve az erődszerű vastag falak biztonságában egy másik korban és egy másik világban találtuk magunkat. Azt a lakosztályt foglalhattuk el, ahol annak idején Stefánia főhercegnő is megszállt. A barokkos pompa, a gyönyörű berakásos antik bútorok és aprólékos intarziák között más értelmet nyert az idő. Mi magunk is egy kicsit meglassultunk, mert minden tárgy, a porcelán cserépkályhától az évszázados légsúlymérőig nyugalmat és kiegyensúlyozottságot sugárzott.

Az esti vesperás hat órakor kezdődött, de előtte még volt időnk beszélgetni hivatalában a főapát úrral és egy-két szerzetes atyával az egyház, a világ és az oktatás kérdéseiről. A szerzetesek közös esti imáján ezen a csütörtökön a gimnázium diákjai is részt vettek, és figyelmesen és fegyelmezetten hallgatták a református püspök igehirdetését az élő kenyérről, Jézus Krisztusról. Szokatlan volt a székesegyház évezredes, patinás belső tere, az énekelt imádságok egymásutánisága, de nem volt idegen. Más volt a forma, de ugyanaz a tartalom sugárzott át rajta, az egy hit, egy keresztség, egy Krisztus hozott közel diákot és tanárt, szerzetest és püspököt, protestánst és katolikust. Ezt a testvéri közösséget fokozta, hogy a vacsorát a rend tagjaival együtt költhettük el, a gazdagon díszített refektóriumban.

Velük együtt imádkoztunk az étkezés előtt, meghallgattuk a felolvasást Szent Benedek regulájából – amit egy évben háromszor olvasnak végig –, a megemlékezést azokról a rendtagokról, akik másnap ünneplik név- és születésnapjukat, és azokról – visszamenve a legrégibb fennmaradt forrásokig –, akik ezen a napon hunytak el.

Vacsora után alkalmunk nyílt megkóstolni az apátság pincészetének remek borait és folytatni a délután megkezdett beszélgetést, ami alatt szinte minden szóba került. Rá kellett jönnöm, hogy bár a szerzetes közösség zárt, mégis mindenről tudnak, széles látókörűek, műveltek. Nem véletlenül került ki közülük annyi híres tudós, nyelvművelő, tanár, irodalmár. Beszélhettünk fiatal, nagyon szimpatikus szerzetes tanárokkal, akiknek pedagógiai elvei nem különböznek egy normális református iskola elveitől és értékrendjétől. Sok közös gondot és sok hasonló megoldást és utat találtunk Várszegi Asztrik apát úrral, akivel testvéri módon, őszintén tudtunk szót váltani a legkülönbözőbb dolgokról.

Az éjszakai nyugalom után – ami alatt olyan fokú csend ölelte körül az apátságot, amit a legtöbb településen már elvesztettek az emberek – együtt reggeliztünk hármasban vendéglátónkkal. Természetesen, mivel pénteki nap volt, böjtöset ettünk, de ez nem esett nehezünkre.

Kora délelőtt egy idős szerzetes, Godofrid atya vezetett körbe bennünket, a rendelkezésre álló rövid időbe belesűrítve a legfontosabb látnivalókat. Megnéztük a híres kerengőt, amit Mátyás király újított fel, a templom díszes déli kapuját, aminek oldalán a „graffitik” is a XV-XVI. századból valók. A bevésett feliratok között olyan falfirkálók nevét olvashatjuk, mint Zrínyi Miklós. És ebben az egy órában körülölelt bennünket a magyar történelem. Végigmentünk a főapáti hivatal melletti folyosón és egy-két ajtó után a könyvtárba vezető ajtóhoz értünk és anélkül, hogy lépcsőket másztunk volna, emeletre jutottunk és a díszes könyvtárterembe, amiben a sárospataki könyvtár ősét is tisztelhetjük. A belső tér, az oszlopok, a freskók nálunk is ezt a mintát követik.

Visszatértünk a refektóriumba is, ahol vezetőnk elmesélte a freskók történetét és a latin mondásokat is megfejtette, amik alázatosságra, engedelmességre, fegyelemre biztatják szemlélőiket.

Amikor újra a Főapáti Hivatal felé igyekeztünk, a nappali fényben világosodott meg bennem, hogy nem csak a folyosók kanyarulatai nehezítik a tájékozódást, hanem az is, hogy a szintkülönbségek miatt, ami az egyik pillanatban még emelet, az a másik pillanatban már nem az. A főapát erkélye emeletnyi magasból tekint le a belső udvarra, de ajtaján kilépve a földszinti folyosóra vagy a kerengőbe jutunk. Rájöttem: itt a földszint is emelet és az emelet is földszint!

Ettől a felismeréstől kezdve számomra most már ezt jelenti a Pannonhalmi Főapátság.

Valóságosan is és átvitt értelemben is. Mert akik a földszinten élnek és dolgoznak, úgy rálátnak erre a világra, mintha magasan fölötte lennének. Akik az emeleten vannak, olyan alázatosan, nyugodtan és fegyelmezetten teszik a dolgukat, mint akiknek a földszint jut. És nem csak azért, mert emelet és földszint egy. Sokkal inkább azért, mert emelet és földszint egy helyre vezet: a templomba. Oda, ahol reggel a nap közös imádsággal kezdődik és este azzal végződik. Így lehet keresztyéni módon rendet és fegyelmet tartani, gondoskodni több mint háromszáz diákról, a szociális otthon lakóiról, a szerzetesek közösségéről, munkát adni több száz családnak. Imádság és munka, ahogy a jelmondat szól.

Elbúcsúztunk vendéglátónktól és útnak indultunk, hogy minél előbb hazaérjünk. Az apátság tömbjét ugyan magunk mögött hagytuk, de a bencés példa a mienk maradt. Gazdagabbak lettünk általa.

Csomós Józsefné