Nem emlékezés és megbékélés

Múltban elkövetett bűnök és sérelmek, amelyek megbénítanak, fájdalmasak, zsarolnak, kiszolgáltatottá tesznek, tévútra vezetnek. Itt vannak közöttünk féligazságaikkal, hazugságaikkal, leleplező tényeikkel. Behálózzák, és nemegyszer gúzsba kötik a jelenünket és jövőnket. Gyávává, megalkuvóvá, gyengévé, jellemtelenné és végtelenül magányossá tehetnek bennünket.

Isten minden értelmet meghaladóan az ő anyaszentegyházára bízta a békéltetés szolgálatát. „Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát.” (2Kor 5, 18). Az egyházi küldetés csak akkor építhet a békéltetés szolgálatára, ha ezt megtapasztalta, és életének és mindennapjainak megélt valóságává lett az az állapot, amelyben Isten megbékélt a világgal Fiában, Jézus Krisztusban. Ilyen tapasztalat nélkül a legjobb szándékú törekvéseink is erőtlenné, célt tévesztetté és kilátástalanná válhatnak.

Emlékezés. Általános (élet)bölcsesség, hogy sohasem szabad elfelednünk a múlt hibáit. Múltunk tévedései ugyanis útjelzők lehetnek a jelen és a jövő számára, hogy még egyszer ne kövessük el őket. Azt is tény, hogy hajlamosak vagyunk ezeket a hibákat újra és újra elkövetni, aminek számos oka lehet: a múlttal való őszinte szembeszülés hiánya, szelektív emlékezet, kicsinyesség, hitetlenség - úgynevezett „egyházpolitikai érdekek” és még hosszasan folytathatnánk a sort. Az emlékezésben fontos meghatározni a célt. Cél lehet például az áldozatokra emlékezés, bár ez az egyoldalúság is veszélyeket rejthet magában, hiszen a feltárás során az elkövetők kilétét is fel kell fedni, hogy átfogó képet kapjunk.

Ez a rövid írás az emlékezés egy sajátos helyzetére szeretné felhívni a figyelmet, ami szoros összefüggésben áll a békéltetés szolgálatával, a szeretettel, amely a (tudatos) nem emlékezés útját adja elénk. (Itt meg kell jegyeznem, hogy a nem emlékezés nem azonos a felejtéssel.) Krisztus követésében járva, a békéltetés szolgálatának küldetésében döntő fontosságú annak meghatározása, hogyan emlékezünk helyesen. Az emlékezésnek a keresztyén életben betöltött jelentősége elválaszthatatlan az Isten Fiában, Jézus Krisztusban kapott megbékéléstől. Az ilyen emlékezés fontos szerepet tölthet be, és hidat építhet az egymással szembenállók között ahelyett, hogy csupán sebeket tépne fel, és még nagyobb szakadékot emelne, ami sokkal inkább elválaszt. Az üdvösség története pontos keretét adja a helyes emlékezésnek. Azok a fordulópontok, mint például Izrael Egyiptomból való szabadulása, Krisztus halála és feltámadása az emlékezésnek sajátos vetületeit és kereteit adhatják a múltban ért sérelmekkel vagy elkövette hibákkal kapcsolatban. Például, ha valaki a múltban gonoszságot követett el ellenem, akkor a Krisztus szenvedésén keresztül úgy tekinthetünk a múltban történtekre, mint amik már Krisztusban bocsánatot nyertek. Aggasztó kérdésünk lehet, hogy így valóban szembeszállhatunk-e a gonosszal. Nem tesszük-e túlságosan súlytalanná az elkövetett bűnöket? Meggyőződésem, hogy éppen az ilyen emlékezés szembesíthet leginkább a bűn elkövetésének a súlyával, hiszen így válhat nyilvánvalóvá mekkora az az áldozat, amelyben Isten elhordozta a világ bűnét. Az ilyen emlékezés ugyanakkor elengedést is jelenthet, ami szükségszerű kritériuma annak a gyógyító folyamatnak, amiben az emlékezésen keresztül részeseivé válhatunk Isten békéltető szeretetének. A múlt hibáit tudatosítva bátran elengedhetjük azokat a nem emlékezésben, nyugodtan rábízva magunkat Istenre és az ő utolsó ítéletére. Isten békéltető, feltétel nélküli szeretete csak így adhatja a megváltást, és az Istennel és emberrel való megbékélést is, mivel emlékezésünk legnemesebb szándéka lehet a megbékélés, ami elképzelhetetlen anélkül a szeretet nélkül, mely nem emlékszik többé a rosszra.

Füsti-Molnár Szilveszter