Megbékéltség és békességteremtés

Én. Engem. Nekem. Velem. Tőlem. Általam. Hozzám. Én. Ezekben a meghatározottságokban telnek jobban-rosszabbul sikerült napjaink. Gondoljuk át a mai napot! A tegnapot. Mi szólt rólam? Mi szólt másról? Mi Istenről? Mennyi gondolat, szó és cselekvés? Érdekes arányokhoz jut, aki komolyan veszi az őszinteséget.

Közben boldogságra és békességre vágyunk. Igazi, bibliai értelmű békességre, a shalom és eiréné állapotára. Épség, egészség, zavartalan viszonyok, egyetértés, zavarmentesség, a rendetlenség ellentéteként megvalósuló rend állapota. Állapotra vágyunk abból az erőlködő és „valahogy nem sikerülő” állapotból, mely végső soron békétlenségként jellemzi létünket. Nehezen hordozható állapotból egy minket hordozva megtartó állapotra vágyunk, miközben elfelejtjük: a békesség cselekvések eredménye. Megérteni, visszapótolni, elvégezni, elrendezni, fogadalmat teljesíteni Isten megbékéltségébe kapaszkodva nekünk kell. Még akkor is, ha maga a békesség ajándék. Krisztusban adott kegyelem. Keresni, kutatni, érteni, elfogadni, az értetteket és elfogadottakat cselekedeteinkben beváltani nekünk kell. Pünkösd idején pedig különösen is elgondolkodtató a Szentlélek Isten munkája, aki elvégzi bennünk a békéltetést, és formálja bennünk lelki gyümölcsként a békességre való készséget, képességet.

Aki elfogadta Isten megbékélését, és maga is megbékült Istennel, az békülhet meg önmagával, sorsával, életével, és az teljesítheti a páli tanítást: amennyire rajtatok áll, minden emberrel békességben éljetek. (Róm 12,18) Az Istennel összebékült ember feladata éppen ezért, ennek alapján szintén a kegyelem megnyilvánulásaként a békéltetés szolgálata.

Isten úgy békélt meg az emberrel, hogy emberré lett. Jézus magát megalázta, és engedelmesen teljesítette az Atya akaratát egész a kereszthalálig, hogy nekünk békességünk legyen. Nekünk pedig, a békéltetés szolgálatában Pál apostol tanítását követve mindeneknek mindenné kell lennünk, hogy megnyerjünk minél többeket az evangéliumnak. (1Kor 9,19-23) Ehhez pedig nem más eszközt adott nekünk, Aki elhívott, mint a lábmosás hatalmát. Nem erővel kell ugyanis békét teremteni, nem hatalommal, „hanem az én lelkemmel.” (Zak 4,6) Aki pedig Lelkét ígéri segítségül békességteremtő küldetésünkhöz, ezt a példát adta elénk. Megmosta tanítványai lábát. Pál pedig, amikor arról ír, hogy „mindeneknek mindenné” lett az evangélium ügyéért, azt is írja, hogy bár mindenkivel szemben szabad, magát mégis mindenki szolgájává tette. A zsidó Pál apostol írja, hogy „zsidónak zsidóvá lettem”. Pedig zsidó. A hangsúly itt azon van, hogy lettem, váltam (ginomáj és nem eimi), vagyis életprogramként formálódok azzá, aki a mások szempontjait a magáé elé képes helyezni. Mások szempontjai fontosabbak lettek saját szempontjaimnál. Mert ez a felebarát szeretete, ez az evangélium szolgálata – nem szavakkal és nem állapotokra várva, hanem az Ige szerint cselekvésekben.

Úgy akarunk boldogok lenni, és úgy vágyunk békességre, hogy meghamisítjuk a kijelentést: „boldogok a békétlenséget teremtők”. És csodálkozunk, hogy nem vagyunk azok. Boldogok a békességet teremtők. Az én, nekem, velem állapotából a Lélek munkája által juthatunk el először addig a felismerésig, hogy „Őtőle, Őáltala, Őreá nézve vannak mindenek” (Róm 11,36), majd a felebarát szempontjainak megértéséig, szükségeinek előtérbe helyezéséig, hogy a lábmosás hatalmával elvégezhessük a békéltetés szolgálatát.

Barnóczki Anita