Emlékszel még…

A Nemesbikki Református Egyházközség 2011. május elsején tartotta meg másodízben a konfirmáltak találkozóját.

A szükség szült két évvel ezelőtt egy szép gondolatot, amikor is azzal az elszomorító ténnyel kellett szembenéznünk a gyülekezetben, hogy nincs konfirmáló korosztályú fiatal. Döbbenettel kérdezgettük egymástól: „Akkor nem is lesz ez évben konfirmáció?”

Aztán egyre inkább így: „az nem lehet, hogy ne legyen konfirmáció!”. Mindnyájan éreztük ebből, hogy az ifjak hitvallására és bizonyságtételére nemcsak a konfirmandusoknak, de az őket körülölelő gyülekezetnek is szüksége van. Mert általuk is, és ezen a fontos eseményen keresztül is mindnyájan áldásokat, érintéseket kapunk Istentől.

2009. május első vasárnapjára döntöttünk először úgy, hogy meghívjuk a faluból és hazahívjuk a távolból azokat, akik 1940 előtt születtek. Istennek hála, sokan el tudtak jönni erre az első meghívásra is.

Ebben az évben ismét hiányzott a konfirmáló fiatalság, de már nem is gondolkoztunk azon, hogy mivel lehetne helyettesíteni a gyülekezeti élet egyik legfontosabb eseményét. Felkutattuk és megszólítottuk személyes levéllel az 1940 és 1960 között születetteket, és őket hívtuk konfirmációs találkozóra. Ha lehet, még az előbbinél is többen jöttek a hívásra. Csodálatos élmény volt látni, hogy azokból az utcákból és azokból a házakból is megindultak az emberek a templom felé, ahonnan máskor nem érkeznek vasárnap „életjelek”. Hát még a messziről hazaérkezők… A kedves vers sorai átjárták a szívünket:

„Emlékszel még, ha rég jártál is itten,

hol megtalált és átölelt az Isten?

Köszönt a ház, a kis harang, a székek,

Hosszú sora a szívig ért igéknek…”

Az ünnepi istentiszteleten köszöntöttük azokat, akik mintegy fél évszázaddal ezelőtt Isten és a gyülekezet előtt adták bizonyságát hitüknek, és fogadalmuk után a Magyar Református Egyház tagjává váltak. Mindezek mellett Istennek gyülekezetünket megtartó kegyelméért adtunk hálát. A Lukács 8,4-15. alapján a Magvető példázatán keresztül hallottuk a lelkünknek feszülő kérdést: vajon mi lett az Ige sorsa bennünk és általunk?

Az örömteli alkalmon a hittanos gyermekek szavalatát és gyülekezetünk Nőszövetségének ének-szolgálatát hallgathattuk meg. Az istentisztelet után szeretetvendégségre és kötetlenebb beszélgetésre hívtunk mindenkit a parókia udvarára és imatermébe. Ott arról is lehetett beszélgetni, hogy mi lett a mi életsorsunk, életutunk. Nehéz búcsúzkodásokkal ért véget ez a szép nap.

Azonban Isten kegyelméből mi már a jövőt tervezzük! Ha Urunk éltet bennünket és Ő is jónak látja, két év múlva egy újabb generációt szólítunk meg (az 1960 és 1980 között születetteket), és amilyen szeretettel csak tőlünk telik, hívunk megint Istennel és egymással való találkozásra. Addig is teljes szívünkkel érezzük:

„A feladat itt erőnk feletti.

Tudja az Úr, csak Ő, ki nem kevesli

Csekély erőnk, hitünk, és megsegít majd.

Hív téged is, hisz munkatársnak óhajt:

Építsd velünk, távolból is, e házat,

Sorsát te is, mint őrálló, vigyázzad!

S mint rég, ma is, utadban megsegítsen,

Ki Megváltód és Megtartód: az Isten!”

(Füle Lajos: Építsd velünk!)

Victorné Kardos Erika

lelkipásztor