Lelkész-presbiteri konferencia az önkéntességről

Egyházkerületünk gyülekezeteinek vannak közös hagyományai és közös ügyei. Immár hagyománynak tekinthető, hogy közös ügyeinkről évenként két alkalommal falvainkból és városainkból egybegyűlve közösen gondolkodunk. Egyházunk nem a világból kiszakítva létezik: gondjainkat, kérdéseinket, feladatainkat meghatározza korunk gyorsan alakuló, változó társadalma, melyben egyre nagyobb hiány mutatkozik a szerető szívek, segíteni induló lábak és a másikért tenni kész kezek iránt. Nem véletlen tehát, hogy ez az év az önkéntesség éve, közös gondolkodásunk, tavaszi lelkész-presbiteri konferenciánk témája pedig mindezek alapján maga az önkéntesség.

Hagyománynak tekinthető immár az is, hogy a Miskolci Egyetem ad otthon ennek az eseménynek, a maga modernségében is hagyományőrző dísztermével. Érdekes volt látni, ahogyan a már nem egyetemista korosztály birtokba veszi az Egyetem dísztermét, hogy olyan tanítással gazdagodjon, melyet otthon, saját gyülekezetében kell majd cselekedetekre váltania. Éppen erre, a gyülekezetvezetők lehetőségére hívta fel a figyelmet köszöntőjében a házigazda Patkó Gyula rektor a Példabeszédek könyvéből idézve: „Ahol nincs vezetés, elvész a nép; a megmaradás pedig a sok tanácsos által van.”

Gyülekezeti elöljárók nagy gyülekezete nem kezdheti mással közös gondolkodását, mint Igére figyeléssel. Szűcs Endre egyházkerületi főjegyző az 1Péter 5 első négy versét magyarázva irányította tekintetünket az önkéntesség bibliai értelmére. Kiindulási pontként látnunk kell, hogy Istennek nem kötelessége, hogy velünk törődjön, nem is „éri meg”, hogy a „visszaeső bűnös” emberről újra és újra szeretettel gondoskodjék. Az önkéntesség pedig nem más, mint a mégis ránk sugárzó isteni szeretetnek az egymásra tükrözése. Az embert önmagában az önzés boldogtalansága és a birtoklás elégedetlensége jellemzi. Önzésben és önkéntességben ugyanaz a kezdet: én. Ami más, a folytatás. Az ember szerinti folytatásból következik az önzés, az Isten szerintiből pedig az önkéntesség. Az önkéntességnek a keresztyén ember számára magától értetődőnek kell lennie, mégsem a maga erejéből kell a munkát elvégeznie. A jelen levő lelkipásztorok és presbitereknek feladata, hogy ezt példaként éljék meg gyülekezetükben, legeltetve, gondozva, tanítva a rájuk bízottakat, emlékezve arra, hogy a gyülekezet Isten tulajdona.

Bölcskei Gusztáv püspök az áhítatban hallottakat tekintve vezérfonalnak saját, személyes példákat hozott előadása kezdetén a hallgatóság elé, hangsúlyozva, hogy az önkéntességről, mely az egyház legtermészetesebb dolga, csak személyességgel lehet szólni. Az ember önmagától csak rombolni, tönkretenni képes, de Krisztusnak, a legnagyobb önkéntesnek a példáját követve képes betölteni küldetését. Ez közösségekre, gyülekezetekre nézve is igaz, nem véletlen, hogy az igaz egyház ismertető jegyeihez hozzátartozik a könyörületesség gyakorlása. Az elvi alapvetés után képet kaphattunk az előadásból a nagy, országos egyházat érintő, sőt, határokon átívelő önkéntes programokról, melyeknek mind az az egyetlen célja, hogy emberei legyünk azoknak, akiknek az a „hiánya”, hogy „nincs emberem”.

A hiányra adott egyik lehetséges választ ismertette Gere Gábor József varbói lelkipásztor, az önkéntesség egy sajátos formáját, a katasztrófák idején megvalósítandó, emberek százait megmozgató védekezést és segélyezést állítva a gondolkodás középpontjába. A hallgatóság közt sokan voltak olyan gyülekezetek tagjai, akik maguk is érintettek voltak a tavalyi árvízben, akár károsultként, akár a gátakon dolgozókként. Tanulságos volt mégis számszerűsítve is végiggondolni, hány helyszínen, hány településről, intézményből, országrészből, országból mozdultak együtt református önkéntesek. A hasonló katasztrófák idején végzett munka segítésével és koordinálásával megbízott lelkipásztor megnevezte azokat a konkrét feladatokat is, amelyeket közösen kell elvégeznünk, hogy felkészültek, képzettek, gyorsan és hatékonyan mozgósíthatók lehessünk.

Ferenczi Zoltán lelkipásztor az önkéntesség gyülekezeti megvalósíthatóságát és azok vágyott hatásait ismertette sajátosan elgondolkodtató alcímű előadásában: „miért lehetetlen az önkéntesség az önkéntesség egyházában?”. A hallgatóság soraiban sokan voltak, akik egészen kicsi gyülekezetekből érkeztek. Ők talán azt kérdezhették: alig vagyunk, magunknak is kevés az erőnk. Az előadás azonban épp azzal bíztatta egy megvalósult példa által a résztvevőket, hogy a jól átgondolt, közösen megvalósított, önkéntességre építő gyülekezeti munka hogyan hat vissza építően, gazdagítóan, „sokasítóan” a munkálkodó gyülekezetre. Ennek persze feltétele, hogy reformátusságunkhoz méltóan ne lelkészközpontúan, egyszemélyes irányítással éljük közösségi életünket, hanem úgy, mint ahogyan zsinat-presbiteri elvünkből is következően kell: közös részvétellel, mindenkire számítva, munkát és felelősséget megosztva, a terheket közösen hordozva.

Zárszavában Ábrám Tibor főgondnok köszönetet mondott az előadóknak és résztvevőknek a meghozott időáldozatért, majd összefoglalva az elhangzottakat mintegy hazavihető gondolatcsomagot adott át, melyet a résztvevők otthon megoszthatnak a rájuk bízottakkal. Továbbgondolandó feladatként egyfelől Einstein tanítását idézte föl, miszerint a problémát nem tudjuk azzal a módszerrel megoldani, amellyel létrehoztuk, másfelől pedig a jövő generációja önkéntességre nevelésének fontosságát hangsúlyozta.

(szerk.)