Genf újra és most már halálig

Genfben időközben megváltozott a politikai helyzet. Bern városával egyre inkább megromlott a viszony, s a polgárságon belül azok befolyása kezdett érvényesülni, akik a reformátorok visszahívását kívánták. Már 1540-ben puhatolóztak Strasbourgban Kálvin szándéka felől, a következő évben pedig vissza is hívták.

Ahogy már megszoktuk tőle, Kálvin vonakodott, úgy nyilatkozott, hogy Genf számára olyan kereszt, amelyen naponta ezerszer kellene meghalnia. Ennek ellenére 1541 szeptemberében visszament az őt elüldöző városba. Visszatérésével kapcsolatban írta Farelnek – aki maga is sürgette barátját erre a lépésre – a híres, később jelmondatává lett vallomást: „Szívemet áldozatul ajánlom Istennek”. A következő vasárnap felment a szószékre, és folytatta a Szentírás magyarázatát annál a fejezetnél, ahol száműzetésekor abbahagyta.

1541 októberében Kálvin benyújtotta a tanácshoz az egyházi rendtartás tervezetét. Ahogy ezt strasbourgi tapasztalatai alapján helyesnek ítélte meg, négy szolgálatot állapított meg a reformált egyházban. 1. A lelkipásztort a lelkészek testülete választotta. Meghívás után ez a közösség megvizsgálta a jelöltet elméleti felkészültsége, gyakorlati képességei és erkölcse vagy jelleme tekintetében. Majd ajánlotta a tanácsnak, s ha az illető megerősítést nyert, bemutatták a gyülekezetnek. A lelkészek hetenként tartottak értekezletet (kongregáció). Ez egyszerre volt az erkölcstanbeli ellenőrzés és a tanulás alkalma. Nem lehetett lelkész az, akire bármilyen, a polgári törvényekbe ütköző vétség rábizonyult. Az igehirdetés mellett kiemelt feladatuk volt a gyermekek tanítása a kátéra minden vasárnap délben, valamint a betegek látogatása. 2. A tanítókon Kálvin nem a gyermekek oktatását végzőket értette, hanem inkább a teológiai tanárokat. Ezért tartotta lehetségesnek az átmenetet ebből a tisztségből a lelkipásztorságba. A tisztséggel kapcsolatban teológiai iskoláról beszél, amelyben az Ó- és Újszövetséget tanítják. 3. A presbiterek (vének, 12 laikus férfi), az egyháztagok életét felügyelték. A lelkészekkel együtt ők alkották a konzisztóriumot. Nem a gyülekezet választotta, hanem a polgári hatóság delegálta őket saját soraiból: kettőt a kis-tanács, négyet a hatvanak tanácsa, hatot a kétszázak tanácsa. „Kötelességük – így szól a tervezet – mindenkinek életmódját figyelemmel kísérni, barátságosan meginteni azokat, akiknek buzgósága megapad, meginteni azokat, akik rendetlenül élnek. Ha szükségesnek látszik, a tagok [a konzisztóriumnak] jelentést tesznek a dologról, mely aztán együttesen intézkedik a javítás érdekében.” Kálvin a konzisztóriumot szánta az egyházfegyelem gyakorlására, az úrvacsorától való eltiltás (kiközösítés) büntetésének kiszabására. Viszont a rendtartás hangsúlyozta, hogy a vétkeseket előbb négyszemközt meg kell inteni, csak a megátalkodottak ügyét kell a konzisztórium elé hozni. „Mindez annyi mérséklettel menjen végbe, hogy ne legyen benne semmi sértő, legyen pedig az egész a bűnösöknek gyógyszere.” 4. A diakónusok feladata a szegénygondozás, a betegek ápolása volt a kórházakban.

A házasságot bármelyik istentiszteleten meg lehetett kötni – ha nem volt úrvacsoraosztás – prédikáció előtt (Genfben minden nap volt igehirdetés). A temetésről úgy rendelkezett a rendtartás, hogy legyen egyszerű, tisztességes, babonás szokásoktól mentes.

Kálvin az egyházi rendtartással egyértelművé óhajtotta tenni, hogy az egyház kormányzása nem a világi hatóság feladata. A genfi elöljáróság azonban – mint minden politikai hatalom akkor – nem kívánta kiengedni hatásköréből ezt a területet sem. A presbiterek delegálása a konzisztóriumba világosan jelezte ezt a politikai akaratot. Az úrvacsoraosztást továbbra sem engedélyezte többször a hatóság, csak évente négyszer. Igen beszédes azoknak a jegyzeteknek a sora, amelyeket a tanács tagjai fűztek a tervezet egyes pontjaihoz. A „vének” (presbiterek) szót például a „tanács megbízottai” kifejezésre változtatták; a lelkészek választásánál az „előzetes beleegyezés” jogát igényelték, már a meghívás esetében; nem engedték meg, hogy a lelkészek beiktatását kézrátétellel gyakorolják; a kiközösítésről szóló pontot teljesen átdolgozták úgy, hogy a végérvényes ítélet és büntetés mindig a világi hatóság kezében maradjon. Ezt azután Kálvin gyakori tiltakozása ellenére végre is hajtották folyamatosan. Egyébként a konzisztórium ülésein kivétel nélkül valamelyik tanácstag elnökölt, 1561-ig pálcával a kezében, mellyel a világi hatóság felügyeleti jogát demonstrálta. (Mindezekre azért kell felhívni a figyelmet, mert vannak „történeti munkák”, amelyek a konzisztóriumot „Kálvin diktatúrája” eszközének tekintik, sőt azt a képtelenséget is lehet olvasni e testülettel kapcsolatban, hogy halálos ítéleteket hozott.) Azt sem szabad ugyanakkor elhallgatnunk, hogy Kálvin „egyházalkotmánya” a közvélekedéssel ellentétben egyáltalán nem volt demokratikus.

A kiközösítés egyházi fenyíték volt. Azzal, hogy a hatóság lényegében saját hatáskörébe utalta annak megerősítését, polgári büntetéssé vált. Így éppen azt a jellegét vesztette el, aminek érdekében létrehozták: „legyen pedig az egész a bűnösöknek gyógyszere”. Ugyanakkor számos alkalommal a genfi polgárok is tiltakoztak a konzisztórium döntései ellen, nem ismerték el annak illetékességét és a tanácshoz fellebbeztek. A konzisztórium pedig igen gyakran olyan ügyekkel is foglalkozott, amelyekben tulajdonképpen nem lett volna illetékes. Ebből a zavaros helyzetből adódó viszályok folyamatosan jellemezték a genfi közéletet.

Dienes Dénes