Visszahonosítás

Az „Igazat mondd…” rovatunkban mindannyiunkat érintő kérdéseket igyekszünk több oldalról megvilágítani. Ezek sok esetben nem könnyű kérdések. Bár jelen témánk sem egyszerű – hogyan is lehetne egyik legnagyobb történelmi tragédiánk jelenbeli megnyilvánulásainak tárgyalása az –, mégis a napsütötte oldalt mutatjuk most meg Olvasóinknak. Elindult ugyanis határon túl rekesztett magyar testvéreink visszahonosítása, állampolgárságuk visszaadása. Ünnepeket élhetünk át minden egyes állampolgársági eskün. Erről kérdeztük magukat az érintetteket: Szatmárnémeti lelkipásztorát, aki huszonheted magával tette le esküjét egy testvérgyülekezeti kapcsolat keretében a sárospataki templomban; egy felvidéki lelkészt, akinek a szlovák hozzáállás miatt nagybetűvel írandó Bátorságra volt szüksége magyar állampolgársága felvállalásához; egy kárpátaljai testvérünket, akinek az ott élő magyarokkal együtt szintén jelentős nehézségekkel kell szembesülnie magyar állampolgársága miatt, ezért homályban hagyjuk kilétét; valamint egy horvátországi lelkipásztort, aki sokszor méltánytalanul elfelejtett maroknyi szórvány-közösségét képviseli.

"Jézus monda nékik: Ha hiheted azt, minden lehetséges a hívőknek.” (Mk 9,23) Amíg minden egyben van Isten rendelkezése szerint, amíg eggyé, egy nemzettestté lehettünk az idők során, ezer éven át a Kárpát-medencében, addig egészségesnek mondtuk magunkat, fiak és apák, leányok és anyák, székelyek, erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, újvidéki magyarok. Trianon átka olyan lelki traumát okozott egy nemzetnek, amelynek hatását, következményeit, lelki és testi sérüléseit nemzedékről nemzedékre örököljük, és senki sem törődik vele, hogy végső fokon mi lesz ennek a következménye.

Az emberi jogokat, az emberi méltóságot, az egyenjogúságot, az egyenlő esélyek lehetőségét védi a demokratikus világrend és törvény, elutasítja a faji és nemzeti diszkriminációt, csak a magyar kérdést ne vegye senki sem elő. Az valamiért bűn. Valamiért félelmetes, valamiért elkerülendő, nem javaslott dolog, közel száz év szenvedés és jogtalan döntés miatt jobb, ha nem beszélünk róla.

Saját közösségünkön belől elmondták nagyapáink, apáink az igazságot, azt amiről a leszakadt országrészeken, éppen a reánk telepedett idegenek megfélemlítő rendelkezései miatt nyilvánosan beszélni róla nem volt szabad. Elmondták, miért van bennünk egy születésünktől bennünk húzódó félelem, rettegés, remegés, kiszolgáltatottság érzése, miért van bennünk az Istentől rendelt szabadág és emberi méltóság utáni vágy. Miért ver a fölhöz, miért dob tűzbe és vízbe közel százéves betegségünk, amelyet senki sem akart meggyógyítani az elmúlt évtizedek során, sőt szívesen látták volna vesződésünk, pusztulásunk.

Azonban úgy, mint máskor, most is mindent megváltoztatott a történelem Istene, aki látta, látja, hogy szükségünk van reá, és elindult, hogy meggyógyuljon a trianoni szindrómában szenvedő nemzet. Jézus megelégelte a reánk támadó farizeusok, hamis történelmet firkálók gúnyát, zaklatását, perlekedését. Jézus elindult felénk. Megválogatott és egy mennyei bíró által időzített törvény értelmében cselekszik, gyógyításunkért érkezik.

Amikor Jézus jelenléte megoldja egy nemzet, egy kisebbségi sorba kényszerített nép helyzetét, ott a farizeusok elhallgatnak. Isten lép mindenki elé és kérdez. Kérdése nem marad válasz nélkül. Elhangzott már ez a vallomás sokszor és sokunk ajkáról, most egy valaki közülünk szól, elmond mindent. Vallomásának summája, hogy helyzetünkkel és az abból adódó megaláztatással és fájdalmakkal nem bírunk. Nem tudjuk legyőzni, ezt már nem lehet tovább bírni. Erdély, Felvidék, Kárpátalja, Újvidék magyarsága együtt kiáltja:

„Ha valamit tehetsz, légy segítségül nékünk, könyörülvén rajtunk.”

Jézus nagyon jól érzi, érti, hogy ebbe a „ha” feltételes módra utaló kötőszóban benne van az idők közben kialakult bizonytalanságunk, kicsinyhitűségünk, amelyet nem merünk bevallani. Itt az ideje beszélni róla. Nem te vagy a hibás Uram, hogy eddig nem érkezett el gyógyulásunk. Mi vagyunk a hibásak. Mert nem volt egy felelős magyar miniszter, kormány, aki ezt felvetette volna: „Trianont újra kell tárgyalni. Itt az idő beszélni róla.” Nem a románokkal és nem a tótokkal, hanem azokkal, akik ezt kitervelték és alkalmazták, érvényre juttatták. Ha ezen a világon senkit sem lehet megalázni, diszkriminálni, büntetni, akkor itt az ideje, hogy amit elrontottak, azt helyre kell igazítani. Részünkről, ennyire feltétlenül szükségünk van, magyarnak lenni, el kell fogadni egymást és végre összefogni, mert az erő, amitől fél Európa és félnek nagyon sokan, éppen keresztyén, Jézusban bízó hitünkben van.

„Minden lehetséges a hívőknek” – mondja Jézus. A bibliai hitetlen nemzetség azonnal hinni kezd, más lesz, amikor meglátja Jézust, Isten Fiát. Hinnünk nekünk is kell!

Megmaradásunk alapja Jézusra nézni, őszintén színt vallani és kimondani közös magyar imánkat, immár kételkedés és bizonytalanság nélkül: „Uram könyörülj magyar népünkön.”

Első jelei e könyörületnek megmutatkoznak Isten nemzetet egyesítő szeretete révén, ezt már csak egy követheti, a teljes egységre jutás öröme. Ezért imádkozzunk!

Atyafiúi szeretettel:

Korda Zoltán lelkipásztor

Szatmárnémeti (Románia)

Felvidéken a magyarság száma rohamosan csökken az asszimilációnak, a gyermekvállalás csökkenésének, az elvándorlásnak, a történelmi tapasztalatoknak és politikai nyomásnak köszönhetően. Az asszimilációt a vegyes házasságok, az iskolaválasztás, a munkahelyek elvesztésének a félelme, a többség irányába való állandó megfelelési kényszer gerjeszti. A trianoni és az 1945 utáni magyar iskolák bezárása, az értelmiség elűzése, a kitelepítések és deportálások, a jogfosztottság következményei és tapasztalatai ma is kísértik a felvidéki magyar embert. Az elmúlt 20 év politikai játszmái, úgymint a közigazgatásban a magyarok számának 20% alá szorítása, a Benes féle dekrétumok megerősítése (2006), a nyelvtörvény és a Fico féle állampolgársági törvény állandó félelemben, kontroll alatt tartanak bennünket. Ilyen helyzetben nagyon sokan meghátrálnak, igyekeznek törvénytisztelő módon élni a maguk csendes, dolgos életét, és elfogadni a megváltoztathatatlant.

A 2010. május 26-án meghozott magyar állampolgársági törvény ezért több mint szimbolikus jelentőségű. Közjogi értelemben hazát és jogokat ad a határon túli egyéneknek, és rajtuk keresztül közösségeiknek is erőt ad, hogy identitásukért küzdjenek. Ha közösségeink tagjainak nem lesz közjogi kapcsolata az anyaországgal, és szülőföldünkön nem kapjuk meg az őshonos közösségeket megillető jogokat, felmorzsolódunk. Ezért számomra természetes volt a magyar állampolgárság igénylése, amelyet február 16-án meg is tettem. Aki azt akarja, hogy Felvidéken, főleg a szórványban a magyarság megmaradjon, nem elég, ha csak a szívében érzi a kötődést. Vannak, akik azt mondják, nincs szükségem magyar állampolgárságra, nélküle is magyarnak érzem magam. Ők sajnos megfeledkeznek arról, hogy a nemzethez való tartozás közösséget jelent. Közösségben élünk és felelősséggel tartozunk egymásért, hasonlóképpen, ahogy Krisztusban is egy család vagyunk. Összeköt a hitünk, a nyelvünk, a kultúránk, az államiság. Európában lehetővé kell tenni, hogy szülőföldjén mindenki szabadon kinyilváníthassa kötődését, és cselekvő módon is szolgálhassa hazáját. Így válnak a határok ténylegesen jelképessé. Én és a családom a szülőföldünkön szeretnénk élni. Hazánknak azt a földet tekintjük, ahol élünk és ahová felmenőink hosszú évszázadok óta tartoztak és tartoznak ma is. Hazánk ott van, ahol hitünk, nyelvünk és kötődéseink ápolásához segítő kezet nyújtanak.

A magyar állampolgárság számomra tehát közösségi hovatartozást és felelősséget fejez ki. Iskoláinkért, a magyar nyelvért, a földjeinkért és fiainkért folyó küzdelemhez jogi alapokat és kereteket is ad. A református egyháznak Felvidéken csodálatos küldetést adott az Isten. Ahol szolgálok, Léván, a lakosság 10%-a (4000 fő) magyar, – 1920-ban a lakosság 90% volt magyar –, mégis a református gyülekezet ma 2011-ben is magyar (500) tudott maradni. Istentiszteleteinket magyar nyelven végezzük, önerőből egyházi gimnáziumot tartunk fenn, amely egyedüli magyar középiskola a régióban. Ez mind megtartó erő a helyiek számára. A magyarság és a reformátusság felvállalása itt áldozattal jár. A küzdelmünk a megmaradásért, a lelkekért folyik. Krisztust követő református lelkészként, szükségesnek éreztem, hogy az augusztus 25-én esküvel is megerősített állampolgárságomat nyilvánosságra hozzam. Csak így törhető meg a félelem. Ha hallgatunk, mi is cinkossá válunk. A közösség vezetőinek példát kell adniuk. Ez a küzdelem nem irányul mások ellen, hanem a mi méltóságunk a tét. Isten igéjét hirdetni, Isten szeretetéről beszélni, egy közösséget bátorítani nem lehet másként, csak tisztán és egyenesen. A magyar állampolgárságot miért kellene titkolni, vagy rejtegetni? A szlovák alkotmány kimondja, saját akaratán kívül senki sem fosztható meg állampolgárságától. A többi felvidéki magyarral együtt, akik nyíltan felvállalták állampolgárságukat, a törvény előtt küzdeni fogunk jogainkért. Az alkotmányra hivatkozva meg kívánjuk védeni a szlovák állampolgársághoz való jogunkat. A gyülekezetem tagjai, a református egyház, sok magyar állampolgár és magyar ember támogat ebben, és ez nekem erőt ad.

Kassai Gyula lelkipásztor

Léva (Szlovákia)

A népességmozgással foglalkozó statisztikusok szerint, ha egy másoktól megkülönböztető önazonossággal rendelkező közösség öt egymást követő évben kétszer több embert veszít (halálozás, kivándorlás), mint amennyi abba belép (születés, bevándorlás), képtelen lesz a reprodukcióra és egyre gyorsuló folyamatban felmorzsolódik (általában asszimiláció által). Ez az ún. „point of no return”. A magyar nemzettest minden része, a több mint hatvan (vagy több mint ötszáz) éve a legkülönbözőbb módon gyengített nemzeti identitásunk és felelősségünk miatt mára ezen a ponton áll (és ez nem tetszelgős „hungaro gyászpatetizmus”, hanem statisztikai hidegség). Hogy ennek a point of no return-nek az elérése (ill. vészes megközelítése) az utolsó néhány évtizedben sokkal gyorsabb volt, mint az azelőtti szintén ellenséges fél évezredben bármikor, nagy részben a hódítási mód megváltozásának köszönhető. Hódítani ugyanis két módon lehet. 1) A klasszikus hódítás közvetlen statisztikai adat a fizikai pusztításokról (fizikai vagyon és emberélet pusztulás számokban kifejezve). De ezt a hódítást egy erős hittel és küldetéstudattal azonosuló önazonossággal rendelkező közösség átvészeli és képes újból megerősödve felemelkedni (lásd a történelmünkből tatár, török, német hódítást; vagy egy legutóbbi jelenséget, amikor a második világháború után, a 40000 áldozatot követelő – a kárpátaljai magyar férfilakosság összességét érintő – deportálásokra az ötvenes években még demográfiai robbanás volt a magyar válasz).

2) A modern hódítás már nem a közvetlen fizikai létet, hanem a meghódítandó közösség hitét és így identitását, ennek következtében erejét és reményét pusztítja el. S ez a hit nélküli közösség már engedelmesen (vagy egyenesen önként) kiszolgáltatja fizikai javait (anyagi és humán erőforrásait) a leggyakrabban arctalan hódítónak. Ezt a fajta hódítást nagyon nehéz, s legfeljebb csak sok évtizedes összehasonlításban lehetséges statisztikailag mérni.

A riasztó magyar statisztikai tendenciák megcáfolására csak egy minden érintettet (magyar nem-zettestet és egyént) bevonó és összefogó komplex „életakarat”-tal lehet válaszolni. Ennek az összefogó „életakarat”-nak megnyilvánulási folyamatai a felelős hivatalos elit szabályozásától az egyéni meggyőződés felé irányul. E felülről indulandó nemzeti „életakarat” folyamatának első és látványos lépése a magyar állampolgárság kiterjesztése minden magyar felé.

Kárpátalján, a gyenge öntudattal és gazdasági erővel rendelkező ukránok és Ukrajna előtt néhány évvel ezelőtt még jelentős presztízse volt a magyarságnak. Az utóbbi években azonban az erőltetett ukrán öntudat, a társadalmi és gazdasági rendeződés, valamint 2004. december 5-e együttes hatására ez a presztízs mérhetően csökkent (pl.: az egyik két tannyelvű iskolával rendelkező magyar községben a legutolsó években kb. 20 iskolába induló magyar gyerekből 17 ukrán és 3 magyar iskolába ment, míg a 2000-es évek elején az arány pont fordított volt). A kárpátaljai magyarság felemelkedése és megmentése (emberileg!) kétféleképpen képzelhető el. 1) Belülről: ha minden kárpátaljai magyar család minimum 4 gyereket vállal, akik következetesen keresztyén magyar oktatásban részesülnek (ennek sajnos még kevés az esélye). 2) Ha egy következetes és komplex (kommunikációs, gazdasági, oktatási, egészségügyi) szülőföldön való kibontakozást célul kitűző kormánystratégia valósul meg, megkeresve és megerősítve a helyi közösség természetes szervező rendszereit és embereit (melyek minden területen legtöbbször a Református Egyházban vannak), akik a maguk természetes szervező képességével a helyi igényeknek leginkább megfelelő életteret képesek teremteni. Ezen élettér kézzelfoghatóvá tételének egyik eszköze a magyar állampolgárság. A kárpátaljai magyarság élettérprogramja nem „nemzettestvéri könyöradomány”, hanem nemzetpolitikai befektetés. Ugyanis minálunk még élő és társadalomszervező pozícióban vannak az örök Isteni és sajátos nemzeti értékek, melyek megerősödve a nemzet felemel-kedésének bázisát alkothatják.

Mindezt a programot azzal az alázattal kell kezelni, „ha az Úr nem építi a házat, hiába munkálkodnak annak építői”.

Miképpen hogy csak az egy igaz és örökké való Istent kell minden keresztyén embernek esmerni és vallani, az melly Isten minden az világi fejedelmeknek fölötte vagyon: Ezenképpen az hitnek és az idvességnek dolgaiban semmit minekünk ez világi hatalmasokkal nem kel gondolnunk, ha ezektűl minket szintén el akarnának szakasztani is.” (Hercegszőlősi Kánon. 1576. 1. artikulus)

Számomra az a jó rend és az a természetes, hogy megkaptam a magyar állampolgárságot. Talán nagyképűségnek tűnik, de engem már gyermekkoromban arra tanított nagyapám – amit akkor még nem is értettem –, hogy születésünk óta magyar állampolgárok vagyunk. Így számomra ez nem puszta honosítás és kettős állampolgárság, sokkal inkább valami olyan érzés, ami lelkemet simogatja. Horvátországi magyarként elég igazságtalannak tartottam minden mást ezen az állapoton kívül, hiszen például minden horvátnak lehet horvát állampolgársága.

Most, hogy papírom is van, nem vagyok nagyobb magyar másoknál, de kisebb sem – bár az eddig sem voltam. Ezt a szilárd álláspontot az Istentől reám bízott gyülekezeti tagokban is igyekszem szilárdítani. A magyarság egy Istentől rendelt állapot, ami ellen lehet tiltakozni, sőt letagadni is lehet, de elmúlasztani és alóla kibújni nyugodt lélekkel lehetetlen. Viharos sorsunk edzettsége okán a magyar állampolgárság csak bizonyítéka számomra a Teremtőtől, hogy törődik a magyarsággal.

Akarattal nem adtam be a honosítási dokumentumokat egyik horvátországi magyar szervezetnél sem, mert véleményem szerint ez nem pártpolitikai kérdés, hanem megkérdőjelezhetetlen érték minden magyar számára, tehát nem két választás közötti idő valami érdekeseménye. Így az állampolgársági esküt a baktalórántházi református templomban vették ki tőlem több határontúli lelkésztestvéremmel együtt, amit a Történelmi Vitézi Rend tagjaként a Szentkoronára tett esküm megerősítéseként éltem meg, illetve ebben láttam meg, hogy így „Egy” a mi Magyar Nemzetünk és Református Egyházunk.

Isten éltesse békességben és boldogságban Magyar Nemzetünket!

Szenn Péter lelkipásztor

Haraszti (Horvátország)