A népszerűtlen Kálvin

Kálvin nem volt népszerű. Általában nem vette figyelembe sem az emberi tekintélyt, sem az érzékenységet. Ráadásul egyre súlyosbodó egészségügyi problémái türelmetlenné és sértődékennyé tették.

Igehirdetései kemény hangvételűek voltak, a személyes konfliktusokban csak ritkán mutatott nagyvonalúságot. Személyiségének talán a legjellemzőbb vonása az „alkumentes szigorúság” volt. Minden erejével a lelkipásztori tekintély megszilárdításán fáradozott. Ez még akkor is sok feszültséget okozott, ha nem öncélú küzdelem volt, hanem az egyház autonómiájának kiharcolása érdekében történt, s még inkább azért, hogy a Szentírásban gyökerező életszentség kiterjedjen a társadalom egészére, az egyéni életben éppen úgy, mint a közösségiben. Kálvin káromlást látott minden olyan megnyilvánulásban, ami ellenkezett Isten törvényével akár az egyes ember, akár a társadalom életében. Aki Isten törvénye ellen vétett, az magát Istent sértette meg, s az ilyen vétek mindennél súlyosabban esett latba; (Kálvin ezzel a nézetével nem állt egyedül a maga korában). Ugyanakkor túlságosan is meg volt győződve arról, hogy minden tekintetben hűséges Isten akaratához, s ha ellentmondásba került valakivel teológiai kérdésekben, arra úgy tekintett, mint Isten akaratának megvetőjére. Kálvin semmiképpen sem akart politikai tisztséghez jutni Genfben. Meggyőződése szerint ugyanis az állami berendezkedésben és a kormányzásban Isten van jelen, méghozzá egyrészt felkent szolgái, a lelkipásztorok révén, másrészt a polgári hatóságban magában, mely végső soron szintén tőle ered. Az előbbi gyakorlásához kötődött a lelkipásztori tekintély, ami tulajdonképpen Isten igéjének a tekintélye volt. Két évtized alatt sikerült megszilárdítania azt a szellemi tekintélyt, amiért harcolt, de nem külső, politikai támogatással. Ellenkezőleg: a politikai támogatást élete utolsó éveiben azért nyerte el, mert céltudatossága, lenyűgöző szellemi ereje, következetessége győzedelmeskedett. „Szellemisége mély lenyomatot hagyott Genfen; és az innen induló kálvinistákat, bárhova kerültek is, olyan összeszedettség és tiszta szemléletmód jellemezte, amelyekkel sem a lutheránusok, sem az anabaptisták, sem az anglikánok nem rendelkeztek.”

Kálvin népszerűtlenségének és az őt körülvevő jellemző állapotoknak összefüggéseit két eseményen keresztül elég jól megérthetjük. Jacques Gruet 1547. június 27-én egy plakátot függesztett ki a Szent Péter templom szószékére. A szöveg, amellett, hogy válogatott durvaságokkal illette Kálvint, halállal fenyegette meg őt és a vele egyetértő lelkészeket. Gruet-t, aki genfi polgár volt, tekintélyes család sarja, letartóztatták. Házában különféle iratok kerültek elő, melyek – ma így mondanánk – meglehetősen beteg személyiség képét festették a szerzőjükről. A tanács azonban, zavaros iratai alapján, felforgatót, sőt összeesküvőt látott a szerencsétlen emberben és lefejeztette. Napjainkban legfeljebb pszichiátriai kezelésre utasítanák Gruet-t, a 16. századi Genfben azonban a béke és a rend potenciális ellenségeként kezelte a hatalom, s mint ilyet – a társadalom érdekében – fizikailag megsemmisítette. A közvélemény meg volt arról győződve, hogy Gruet Kálvin szigorú rendjének az áldozata.

Pierre Ameaux esete is tanulságos. Ő is tekintélynek örvendett a városban, tagja volt a kétszázak tanácsának, ugyanakkor zűrös családi élet nyomasztotta, amennyiben feleségét életfogytig tartó börtönre ítélték szexuális kicsapongások miatt. Ráadásul egzisztenciálisan érintette a szigorú közéleti szabályok bevezetése – amelyeknek szerkesztésében, a tanács kérésére, Kálvin (mint jogász!) döntő szerepet vállalt –, mert kártya- és szerencsejáték készítő volt. Egy baráti vacsorán, ittas fővel szidalmazni kezdte Kálvint, többek között hamis tanítónak nevezte. Társaságából valaki feljelentette, és a tanács perbe fogta. Kálvin kezdetben nem tulajdonított nagyobb jelentőséget az ügynek, mert – mint mondta – Ameux nyilvánvalóan részeg volt. Még a börtönben is meg akarta látogatni, hogy személyesen tisztázzák a dolgot, de nem kapott rá engedélyt. Amikor viszont a tanács olyan ítéletet hozott, miszerint elég lesz, ha a vétkes zárt körben bocsánatot kér, Kálvin felháborodott és kijelentette, hogy sem ő, sem a lelkészek nem prédikálnak, amíg nyilvános elégtételt nem kap. Végül az a döntés született, hogy Ameux egy ingben, mezítláb, fáklyával kezében a törvényszolga által vezettetve menjen keresztül a városon, majd a főtéren letérdepelve, hangos szóval kérjen bocsánatot. Tévedés lenne ebből Kálvin kicsinyességére, bosszúálló természetére következtetni. Őt az háborította fel, hogy a városi elöljáróság lényegében el akarta tussolni az ügyet, olyan kompromisszumot akart megkötni, amit – Kálvin látása szerint – Isten igéjének a tekintélye nem tesz lehetővé. Hiszen végeredményben az sérült meg, amikor Ameux őt hamis tanítónak nevezte. A nyilvános elégtételből – ez volt Kálvin álláspontja – az evangélium barátai megerősítést, az ellenségei megfélemlítést nyernek. A tanács, amely 1555-ig kifejezetten ellenséges viszonyban volt Kálvinnal, dönthetett volna másként is. Nyilván úgy látta, hogy Genf reformációjának – ami elválaszthatatlannak tűnt Kálvin személyétől – az összeomlása beláthatatlan következményekkel járna a városra nézve.

Ráadásként még egy eset, ami rávilágít arra, hogy Genfben könnyen börtönbe lehetett jutni. Néhány nappal az Ameux-ügy után, a prédikációban az egyik lelkész utalást tett az esetre. A gyülekezet, mintegy varázsütésre, egy emberként felállt és elhagyta a templomot. A prédikátor dühösen reagált, döghalált kívánt az őt megszégyenítő hallgatóságra. Letartóztatták és bebörtönözték.

Dienes Dénes