Várom az Urat...

„Várom az URat, várja a lelkem, és bízom ígéretében. Lelkem várja az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt.” (Zsolt 130:5-6)

Várjuk a karácsonyt, e boldog, áldott, csodálatos ünnepet.

Mégis többen depressziósak lesznek az ünnepre, vagy annak végére. Nem úgy alakul az ünnepük, mint várták volna. Túl sokat vártak tőle, vagy mást vártak.

Így volt ezzel annak idején, 2000 évvel ezelőtt a zsidó nép is. Meg voltak az elvárásaik Istennel szemben, Aki megígérte nekik, hogy Szabadítót küld számukra. Elvárták, hogy a megígért Szabadító éppen olyan legyen, amilyennek elképzelték. Legyen dicső harcos, a nép vezére, aki a római elnyomás alól kimenti őket, és talán még a világ uraivá is teszi a zsidó népet.

Teljesen elképedtek, amikor kiderült, hogy Isten mást tervezett. Nem a rómaiak fogságából, az elnyomás alól, hanem a bűnökből akart szabadulást adni. Azt akarta, hogy a népe ne uralkodó legyen, hanem Istennek szolgáló. És ezzel nem tudtak mit kezdeni a zsidó vezetők.

Emlékezzünk csak rá, hogy Heródes palotájába bekopogtak a napkeleti bölcsek, mert itt keresték a nagy Szabadítót, de kiderül, hogy nincs ott. Heródes hívatja az írástudóit, hogy megtudja, hol is kell megszületnie a Megváltónak. És ők pontosan idézik a próféciát, de egy lépést sem tesznek azért, hogy megnézzék Isten Fiát, akit évszázadok óta várnak, mert mást vártak, nem egy tehetetlen gyermeket.

Milyen nagy kísértés ma nekünk is az, hogy elvárásaink legyenek Isten iránt. Elvárjuk, hogy milyen legyen, mit tegyen, hogyan cselekedjen az életünkben, milyen legyen az ünnepünk. Talán még az istentiszteletre is elvárásokkal megyünk, mint egy moziba, és ha nem azt kapjuk, amire számítottunk, csalódottak leszünk, és nem is tetszik az egész.

Nagy különbség van a várás, a várakozás és az elvárás között. Az Isten szabadítására váró ember nyitott arra, amit Isten fog tenni. Nem képzeli el, nem tervezi el, hogy Isten mit fog tenni, hiszen Isten gondolatai nem a mi gondolataink. Ő a legjobbat adja nekünk, de ha mi az elvárásainkkal beszorítjuk Őt, úgy érezhetjük, nem azt adta, ami kellett volna.

Isten áldása, szeretete akkor lesz igazán a miénk, akkor lesz igazán boldogító, ha tudunk nyitottak lenni arra, amit adni fog, és nem elvárni dolgokat tőle.

Ady Endre csodálatos verse nagyon szépen példázza, hogy mit jelent, amikor az ember találkozik Istennel. Így vall erről az Úr érkezése c. versében:

Mikor elhagytak,

Mikor lelkem roskadozva vittem,

Csöndesen és váratlanul

Átölelt az Isten.

Nem harsonával,

Hanem jött néma, igaz öleléssel

Nem jött szép, tüzes nappalon,

De háborús éjjel.

És megvakultak hiú szemeim.

Meghalt ifjúságom.

De Őt, a fényest, a nagyszerűt,

Mindörökre látom.

Hát így jött az első karácsonykor is az Isten közénk a földre. Várták, hogy jön harsonával, erővel, hatalommal, talán kegyetlen irgalmatlansággal, hogy eltörölje a zsidók szerinti ellenséget. De ehelyett jött kegyelemmel, irgalommal, szeretettel. Nem hatalommal, nem erővel, hanem békességgel. Jött egy gyermek képében, hogy kiszolgáltassa magát nekünk, hogy szívünkbe fogadjuk Őt, hogy ott belül átölelhessen, szerethessen, kiűzhessen haragot, irigységet, irgalmatlanságot, gyűlöletet.

Ezen a karácsonyon Hozzád is így jön. Szíved ajtaján kopogtat az Isten Fia, Jézus Krisztus, hogy téged is átöleljen, hogy szeretetét árassza rád, hogy betöltsön Lelkével, és hogy ezt áraszd másokra is.

Almási Ferenc

Nagyrozvágy