Másokban rejlő önmagunk

LXIV. évfolyam 4. szám / Abaúji Egyházmegye


Mindig felemelő érzés látni, amikor magyar református emberek találkoznak máshol élő társaikkal. Akkor sem volt másképpen, amikor a gönci gyülekezet találkozott a munkácsi gyülekezettel egy rövid hétvége eréig, a munkácsi vár árnyékában.

Nehéz feladat elé állítottak, hogy írjam meg mindazt, ami történt. Ezt az eseményt már mind a két oldal megírta, levonva saját következtetéseit sokkal szebben és méltóbban, mint ahogy én azt bármikor is megtehetném. Ezért szeretném a saját élményeimet megosztani az olvasó közönséggel. A meghívás a gönci kórus apropóján hozta össze a két társaságot egy fellépésre szóló felkéréssel a vasárnapi istentiszteletre. A gönci gyülekezet igent mondott rá, és a busz már indult is. Kirándulás a Felső-Tisza vidékén, vacsora, elszállásolás a munkácsi gyülekezet tagjainál, másnap istentisztelet, ebéd – mely a szorgos munkácsi asszonyok szakértelmét dicsérte –, várnézés és végül irány haza. Részletezni a történteket nem szeretném, mert számomra mást jelentett az ott eltöltött két nap.



Először is maga az élmény, hogy nem magyar ajkú vendéglátó családot kaptunk. Azért volt olyan különleges – azon kívül, hogy a nyelvi akadályokat leküzdöttük –, mert egy ott élő külső személy szemével láthattam az ott élő magyarokat. Vendégszeretetük bárkinek dicséretére válna, miközben a kulturális különbségek mosolyogtatóan szembetűntek. A háromfős családban, ahol két napra szállást és egy kis családi szeretet kaptunk, a családfő nem beszélt magyarul, a feleség és a kislány viszont igen. Amikor megkérdeztem őt, miért járnak magyar ajkú gyülekezetbe – miután elmondta, családja semmilyen módon nem köthető a kárpátaljai magyar lakossághoz –, azt válaszolta, „mert ott mások az emberek, mint idekint”. Ezen a vonalon indult el a beszélgetésünk, és sok érdekességet megtudtam kint élő honfitársainkról.



Volt egy megállapítás, amire kissé ködös emlékeimből még most is tisztán emlékszem. Mindenki, aki Kárpátalján él, legyen orosz vagy ukrán, akármennyire is utálják egymást, a magyarokat nagy becsben tartják. Ha szerelő kell, vagy bármilyen munka van, akkor mind a két oldalon magyart hívnak. Mint már említettem, a kislány is beszélt magyarul, és rövidesen az is kiderült, hogy magyar iskolába jár. Az itt feltett kérdésem megint csak kézenfekvő volt, és a választ egy kedves mosoly keretében kaptam meg. „Legyen akármilyen nemzetiségű, aki itt él, magyarul tudnia kell. A hétköznapi életben szükség van arra, hogy megértsd a másikat.”



A másik élményem már a templom falain belül és később a templom falai mellett ért utol. A bent ülők létszáma, odakint pedig mindaz, ami a vendéglátásunk körül mutatkozott meg. Kárpátalján nincs olyan fogalom, hogy gyülekezeten belüli önkéntesség, mégpedig azért nem, mert amit mi annak hívunk, nekik azok olyan hétköznapi feladatoknak számítanak, hogy a rákérdezésnél szóra sem méltatták. Bizonyos kérdésekre pedig csak tágra nyílt kérdő szemek válaszoltak. Pedig a mi felfogásunk szerint önkéntes a kántor, a kórusvezető, a hitoktatók és a diakónusok is.



A harmadik és legfelemelőbb pedig a városban tett séta közben történt. Mindenki összeverődve nézegette a régi épületeket és fél füllel hallgatta az idegenvezetést. Ez volt az a pont, ahol feltettem magamnak a kérdést. Idegen? Ez az a szó, ami akkor ott senkinek eszébe sem jutott, mert olyan hangulata volt – pedig vadidegenek találkoztak vadidegenekkel –, mint mikor két régi jó barát találkozik, s ott folytatják, ahol legutóbb abbahagyták. Nem voltak gátlások, nem volt szorongás. Ahogy megosztották a másikkal saját problémáikat, terveiket, álmaikat. Jól látszott a derűs arcokon, hogyan fedezték fel az emberek egymásban saját magukat



Mikor a busz ajtaja bezárult és integetve vettünk búcsút vendéglátóinktól, még csak körvonalazódott bennem az, amit később Taracközi Gerzson, a munkácsi lelkipásztor fogalmazott meg. Az ő gondolatával zárom soraimat. Május 22-ét az a csoda teszi kézzelfoghatóvá, amit egy ilyen alkalmon átélnek a gyülekezet tagjai, a dátumban csengő visszavonhatatlan tartalom: mindannyian egy helyre tartozunk, és mindannyian egy irányba tartunk. Remélem, minél hamarabb újra látjuk őket.



S. Zs.

Archívum

Kapcsolat

Sárospataki
Református Lapok
3525 Miskolc, Kossuth u. 17.
Tel: +36 46 346-906
srlszerk@gmail.com

rss

Napi lelki táplálék

…aki nem cselekszi az igazságot, nem az Istentől van, és az sem, aki nem szereti a testvérét. 1Jn 3,10

Január 1.

"Mikor azért kiűzi az Úr, a te Istened azokat te előled, ne szólj a te szívedben, mondván: Az én igazságomért hozott be engem az Úr, hogy örökségül bírjam ezt a földet; holott e népeket az ő istentelenségökért űzi ki te előled az Úr; "

                                                                                                       (5 Móz, 9:4)

tovább

(5) „Összetörte az Úr a gonoszság vesszejét…” (Ézsaiás 14)

– Ennek a próféciának az értelmezése során az egyházatyák és számos bibliamagyarázó arra a meglátásra jutott, hogy ez az igeszakasz a Sátán, a gonosz bukásának szimbolikus ábrázolása. 

tovább

Ezékiel 36,26 – Az év igéje - Újrakezdés

Milyen gondolatokkal és érzésekkel indulunk neki az új évnek? Talán új esélynek tekintjük és örülünk annak, ami majd jön, vagy inkább bizonytalanul és gondterhelten nézünk a jövőbe? 

tovább

2018. január 1. hétfő

Fogadalom

„Most azért az Urat féljétek, és őt szolgáljátok hűen és feddhetetlenül!... Távol legyen tőlünk, hogy elhagyjuk az Urat, és más isteneket szolgáljunk!” (Józsué 24,14...16)

tovább

Assisi Ferenc: Újévi imádság

Ó szelíd és alázatos Jézus, hallgass meg.

Mások megbecsülésének a kívánásától szabadíts meg Jézus.
Mások szeretetének a vágyásától szabadíts meg Jézus.
Mások dícséretének a kívánásától szabadíts meg Jézus.
Az elsőbbségben részesítés kívánásától szabadíts meg Jézus.
A tanácsom kikérésének a vágyásától szabadíts meg Jézus.
Mások helyeslésének a kívánásától szabadíts meg Jézus.

tovább