Másokban rejlő önmagunk

Mindig felemelő érzés látni, amikor magyar református emberek találkoznak máshol élő társaikkal. Akkor sem volt másképpen, amikor a gönci gyülekezet találkozott a munkácsi gyülekezettel egy rövid hétvége eréig, a munkácsi vár árnyékában.

Nehéz feladat elé állítottak, hogy írjam meg mindazt, ami történt. Ezt az eseményt már mind a két oldal megírta, levonva saját következtetéseit sokkal szebben és méltóbban, mint ahogy én azt bármikor is megtehetném. Ezért szeretném a saját élményeimet megosztani az olvasó közönséggel. A meghívás a gönci kórus apropóján hozta össze a két társaságot egy fellépésre szóló felkéréssel a vasárnapi istentiszteletre. A gönci gyülekezet igent mondott rá, és a busz már indult is. Kirándulás a Felső-Tisza vidékén, vacsora, elszállásolás a munkácsi gyülekezet tagjainál, másnap istentisztelet, ebéd – mely a szorgos munkácsi asszonyok szakértelmét dicsérte –, várnézés és végül irány haza. Részletezni a történteket nem szeretném, mert számomra mást jelentett az ott eltöltött két nap.

Először is maga az élmény, hogy nem magyar ajkú vendéglátó családot kaptunk. Azért volt olyan különleges – azon kívül, hogy a nyelvi akadályokat leküzdöttük –, mert egy ott élő külső személy szemével láthattam az ott élő magyarokat. Vendégszeretetük bárkinek dicséretére válna, miközben a kulturális különbségek mosolyogtatóan szembetűntek. A háromfős családban, ahol két napra szállást és egy kis családi szeretet kaptunk, a családfő nem beszélt magyarul, a feleség és a kislány viszont igen. Amikor megkérdeztem őt, miért járnak magyar ajkú gyülekezetbe – miután elmondta, családja semmilyen módon nem köthető a kárpátaljai magyar lakossághoz –, azt válaszolta, „mert ott mások az emberek, mint idekint”. Ezen a vonalon indult el a beszélgetésünk, és sok érdekességet megtudtam kint élő honfitársainkról.

Volt egy megállapítás, amire kissé ködös emlékeimből még most is tisztán emlékszem. Mindenki, aki Kárpátalján él, legyen orosz vagy ukrán, akármennyire is utálják egymást, a magyarokat nagy becsben tartják. Ha szerelő kell, vagy bármilyen munka van, akkor mind a két oldalon magyart hívnak. Mint már említettem, a kislány is beszélt magyarul, és rövidesen az is kiderült, hogy magyar iskolába jár. Az itt feltett kérdésem megint csak kézenfekvő volt, és a választ egy kedves mosoly keretében kaptam meg. „Legyen akármilyen nemzetiségű, aki itt él, magyarul tudnia kell. A hétköznapi életben szükség van arra, hogy megértsd a másikat.”

A másik élményem már a templom falain belül és később a templom falai mellett ért utol. A bent ülők létszáma, odakint pedig mindaz, ami a vendéglátásunk körül mutatkozott meg. Kárpátalján nincs olyan fogalom, hogy gyülekezeten belüli önkéntesség, mégpedig azért nem, mert amit mi annak hívunk, nekik azok olyan hétköznapi feladatoknak számítanak, hogy a rákérdezésnél szóra sem méltatták. Bizonyos kérdésekre pedig csak tágra nyílt kérdő szemek válaszoltak. Pedig a mi felfogásunk szerint önkéntes a kántor, a kórusvezető, a hitoktatók és a diakónusok is.

A harmadik és legfelemelőbb pedig a városban tett séta közben történt. Mindenki összeverődve nézegette a régi épületeket és fél füllel hallgatta az idegenvezetést. Ez volt az a pont, ahol feltettem magamnak a kérdést. Idegen? Ez az a szó, ami akkor ott senkinek eszébe sem jutott, mert olyan hangulata volt – pedig vadidegenek találkoztak vadidegenekkel –, mint mikor két régi jó barát találkozik, s ott folytatják, ahol legutóbb abbahagyták. Nem voltak gátlások, nem volt szorongás. Ahogy megosztották a másikkal saját problémáikat, terveiket, álmaikat. Jól látszott a derűs arcokon, hogyan fedezték fel az emberek egymásban saját magukat

Mikor a busz ajtaja bezárult és integetve vettünk búcsút vendéglátóinktól, még csak körvonalazódott bennem az, amit később Taracközi Gerzson, a munkácsi lelkipásztor fogalmazott meg. Az ő gondolatával zárom soraimat. Május 22-ét az a csoda teszi kézzelfoghatóvá, amit egy ilyen alkalmon átélnek a gyülekezet tagjai, a dátumban csengő visszavonhatatlan tartalom: mindannyian egy helyre tartozunk, és mindannyian egy irányba tartunk. Remélem, minél hamarabb újra látjuk őket.

S. Zs.