Magyarország Európában 2011 végén

A nagy birodalmak jelenünkből szemlélve érdekesek és tanulságosak. Ha megfelelő könyvekkel a kezünkben megvizsgáljuk a Római Birodalmat, látjuk a bukását előrevetítő folyamatokat, eseményeket. Vajon a kor embere hogyan látta? Vagy hozzánk közelebb hányan voltak, akik a harmincas évek második felében Hitler bukását előre látták, vagy az ötvenes években a Szovjetunió összeomlását jövendölték? A történelem mindig visszatekintve tanulságos. A jelent megérteni vagy a jövőt meglátni csak a próféták képesek. Náhum próféta például a nagy Asszíriáról, a hatalmas Ninivéről szólt annak bukását jövendölve, amikor e birodalom még oly erős volt, hogy kivérzésig adóztatta a leigázandó népeket, a leigázottakat gyökértelenné tette, összeroppantotta, felolvasztotta. Náhum Isten uralmát hirdette abban a Júdeában, mely maga is ingott, amely mellett Izrael már összedőlt.

Mai korunk hatalmi viszonyai sem egyszerűek. Hallgatjuk a híreket, és olyan nehezen értjük, mi történik. Országok mennek csődbe, népek szegényednek el egyik pillanatról a másikra, úgy, hogy nem látszik másik birodalom, amely leigázná őket. Mammon uralma alatt minden megremegett. Hazánk is. Keresztyénként tudnunk kell, hogy Isten, aki Ura volt a múltnak, a történelemnek, ma is ura mindennek.

A jelen jobb megértéséhez kértünk most három írást. Bár naponként újabb és újabb események, hírek „robbannak”, az eligazodást, megértést segítő írásokat kértünk szerzőinktől.

Aki azt mondja, hogy nincs Isten, de nem képes hozzátenni, hogy Isten hiányzik, és hogy mennyire hiányzik, annak sejtelme sincs” az igazságról – mondta néhány nappal ezelőtt az egyik legjelentősebb európai író, Martin Walser a Harvard Egyetemen. Hihetetlen mély és megrázó gondolat egy olyan világban, amely a tudomány és technikai civilizáció eddig nem sejtett magasságában egyfajta fölényes-cinikus ateizmusba burkolódzik, tudni véli, mi a jó és a rossz, a bűn és a morál, s közben észre sem veszi, hogy mi mindent követett el csak az elmúlt évtizedekben az emberiséggel szemben.

Igen, több mint húsz évvel a diktatúrák összeomlása után úgy tűnik: az akkor elnyert szabadság euforikus érzés volt csupán. Vagy nem tudtunk mit kezdeni frissen elnyert szabadságunkkal! A vasfüggöny leomlott ugyan, de helyette kialakult egy új, az ezüstfüggöny, a gazdasági értelemben vett válaszfal Európa népei között. Az ideológiai helyére jött a gazdasági függőség, s bár Délkelet-Európa gazdasági krízisei egyelőre csak a híradások szintjén jutnak el hozzánk, érezzük: mint jeges fuvallat csap az arcunkba a valóság, hogy mi is hasonló tapasztalatokkal birkózunk. Eladósodás és fenyegető kilakoltatások, egyre nehezedő életkörülmények, kilátástalan jövő, etnikai feszültségek – s mindez napi élettapasztalattá vált gyülekezeteinkben. Igen, sokan úgy érzik: hiányzik az Isten, de mennyire hiányzik – pedig ez ezt jelenti: hiányzik a könyörületesség az emberek részéről, a szolidaritás, az önzetlenség. S közben csak sejtjük, hogy a mindent meghatározó, személyes egzisztenciánkat fogva tartó és félelemmel eltöltő hatalmak, a gazdasági törvényszerűségek, a „piac és tőzsde hangulata” mögött valahol, arc nélkül és megfoghatatlanul szintén emberek rendezik a szálakat. Mi történt? Úgy tűnik, azoknak lett igazuk, akik már a ’90-es évek elején figyelmeztettek, hogy az új Európának az a veszélye, hogy olyan politikai és gazdasági struktúrák alakulnak ki, amelyek a személyes felelősséget nem ismerik. Ezzel szemben Európának s ezen belül minden társadalomnak olyan személyekre és egyénekre van szüksége, akik lelkiismeretük alapján döntenek és cselekszenek! A lelkiismeret kultúráját kell kialakítani ahhoz, hogy ne az Istentől való elhagyatottság életérzése legyen úrrá az embereken – mert nincs az a gazdasági törvényszerűség, amely mögött ne emberi érdek vagy mulasztás lenne. A lelkiismeret kultúrájához olyan egyénekre van szükség, akik a határokat átívelő „gazdasági, kultúr- és életteret” nemcsak igazgatják, hanem a felelősséget is felvállalják!

Ebben a folyamatban gyülekezeteinkre is fokozott feladat vár! Így is mondhatjuk: a lelkiismeret kultúrájának kialakítására az egyház hivatott, rajta kívül erre egyetlen intézmény sem képes. A keresztyén egyház ugyanis – közelebbről a reformátori hit – mindig is jelentős szerepet kapott az individuum formálásában, mégpedig a lelkiismereti beállítottság kialakításában. Viszont ennek a kialakítása és utánpótlása hosszú, fáradságos feladat, amelyhez a családok védelmére, értékközpontú oktatásra és nevelésre, a gondoskodó szeretet megélésére, a közéletben való részvételhez szakértelemre és hitelességre van szükség. Több könyörületességet ember és ember, intézmények és tőlük egzisztenciálisan függő emberek között! A több könyörület viszont csak józan belátásból és az irgalom megtapasztalásából származik. Ebben segíthet a karácsonyi evangélium! Egy olyan világban, amely új gondolja, nincs Isten vagy fájlalja, hogy hiányzik az Isten (s közben nem gondolkodik el arról, hogy miért), halljuk meg és adjuk tovább az örömhírt, minden következményével együtt: Isten közel van!

Fazakas Sándor egyetemi tanár

Debrecen

Fotó: Barcza János

Satuban

Magyarország ma ugyanabban a csapdában, vagy inkább – ahogy erre e rövid kis írás címe utal – satuban vergődik, amelyben legalább háromszáz éve már. A satu lényege, hogy folyamatosan birodalmi függésben élünk, a hatalom tehát mindig egy külső központ kezében van. A hazai elitek csupán az uralom eszközével rendelkeznek, vagyis „szabadon” eldönthetik, hogy milyen módon „üzemeltetik” a birodalom kifosztó szivattyúit, illetve hogyan tartják féken a kifosztott bennszülötteket. Időnként, mint 1703-ban, 1848-ban, 1956-ban és – legalábbis a miniszterelnök szóhasználata szerint – a tavalyi választások óta is forradalom és szabadságharc segítségével próbálunk legalább lazítani ezen a satun, nem túl sok sikerrel. A magyarság ugyanis ez alatt a háromszáz év alatt, ha nem is egyenletesen, de folyamatosan hanyatlik. Szétroncsolódik lelki, erkölcsi, szellemi talapzata, pusztul egészsége és népesedése, eladósodik kifosztott gazdasága. Közgazdászként ezzel azt is szeretném hangsúlyozni, hogy a gazdaságunk hanyatlása nem oka, hanem következménye az erkölcsi és szellemi hanyatlásunknak. E hanyatlás éppen azért következett be, mert a jakobinus, a bolsevik és a neoliberális „globálnyik” (mindhárman ugyanannak a pusztító birodalomnak a létkaraktereit testesítik meg) sikeresen hitette el a magyar nép többségével (igaz, más népekkel is), hogy az anyagi jólét mindennek az alapja. És majd, ha már „nagyon jól élünk” anyagilag, akkor foglalkozhatunk a testi-lelki egészségünkkel, mert akkor már „lesz erre pénz”, de addig nem. A mai birodalmi kifosztás éppen azért ilyen egyszerű számára, mert a magyar nép nagyobbik része valóban nem képes felfogni, hogy az összefüggés éppen fordított. Azért szegényedünk egyre jobban anyagilag, mert sem érvényes tudásunk, sem bátorságunk és becsületünk nem volt, amikor észlelni kellett volna, hogy a „szabadság, demokrácia, piacgazdaság, jólét” hamis ígéreteivel egy minden eddiginél pusztítóbb diktatúrát és birodalmi kifosztást szabadított ránk az 1990-es „rendszerváltás” rendszere. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy előtte jobb volt, hanem azt, hogy most „másképp” rossz. Az elmúlt évi választásokon győztes erők helyesen ismerték fel a lényeget, valóban forradalom és szabadságharc segítségével lehetne/kellene kiszabadulni ebből a satuból. Ám az elmúlt másfél év során kiderülni látszik, hogy a birodalomnak való kiszolgáltatottságunk sokkal nagyobb, a magyar társadalom tudása, bátorsága, kitartása és áldozatvállalási hajlandósága viszont sokkal kisebb annál, hogy esélyünk legyen e harc eredményes megvívására. A küzdelem első szakaszának fő törekvései elbukni látszanak, szétesés és reményvesztettség látszik eluralkodni a magyar társadalmon. De szerencsére nemcsak ez zajlik! Mind több jele látszik annak is, hogy a nemzet szám szerint ugyan egyelőre kisebbik, de minőségileg „nagyobbik” része megpróbálja a hagyomány, közösség, áldozat „szentháromságának” újra megtalálásával, szeretet-közösségeiben saját kezébe venni sorsát. Ebben nagy segítségére van az is, hogy a de-szakrális pusztításra épülő nyugatias modernitás globális diktatúrája is összeomlani látszik, és világszerte hasonló folyamatok indultak el. Apokalipszis felé haladunk tehát, de adjon vigaszt az, hogy az ősi görög nyelven ez mindössze annyit jelentett, hogy „lehull a lepel”. Az önámító hazugságok és félelem öngerjesztő örvényéből való kimenekülésünk ugyanis csak a „dolgok néven nevezésével” (Bibó István) képzelhető el.

Bogár László közgazdász

Budapest

A mai Magyarország

Európában

Izgalmas napokat élünk. A magyar, de az európai közbeszédet is a gazdasági válság körüli témák uralják. Ez a válság azonban túlmutat az egyes érintett országok (Görögország, Olaszország) gazdasági problémáin, s az Európai Unió alapvető problémáira is rávilágít.

A probléma lényege abban foglalható össze, hogy míg Európában szükség lenne egy egységes pénzügyi irányításra, addig Európa mégis csak nemzetállamokból épül fel. Úgy kell tehát létrehozni az európai gazdasági egységet, hogy közben figyelembe kell venni a különböző nemzetállamok sajátos helyzetét, eltérő gazdasági adottságait, belső érdekeit. Ebből nyilvánvalóan az következik, hogy Európában sokszor egymásnak ellentmondó, sőt egymást kizárni látszó igényeket kellene egyidejűleg kielégíteni.

Magyarország az európai erőtérbe igen korlátozott adottságokkal lépett be. A mi országunk mindig is valahol a nyugati világ perifériáján helyezkedett el. Nem véletlen, hogy történelmünk a mohácsi vész óta a függetlenedési törekvések szakadatlan láncolata, de nemzeti függetlenségünket soha nem tudtuk végérvényesen kiharcolni. Ez a történelem kialakított bennünk egy sajátosan magyar mentalitást, amelyben a „kurucos” elemek keverednek egyfajta jól ismert pesszimizmussal és borúlátással.

Így érkeztünk el a rendszerváltáshoz, amely azt a reményt táplálta bennünk, hogy végre szabadok lehetünk, függetlenek és önállóak, egyenrangú tagjai a nemzetek közösségének. Csakhogy közben nyilvánvalóvá vált az is, hogy a globális gazdasági térben, az egymásrautaltságok bonyolult és sokszor átláthatatlan rendszerében a nemzeti identitás újraértelmezése immár elkerülhetetlen. Nem véletlen, hogy a hazai politikai törésvonalak éppen a globalitás és a nemzeti lét közti viszony egymástól élesen eltérő értelmezései mentén alakultak ki.

Az Orbán kormány sajátszerűsége azt hiszem, abban van, hogy úgy kapcsolódott bele az európai gazdasági erőtérbe, hogy közben tevékenységének határozott nemzeti arcélt adott. Ezzel szimbolikusan is reflektált a mindig is elnyomott magyar nemzeti identitástudatra, s kifejezte azt az igényét, hogy a globális gazdasági erőtérbe való bekapcsolódás nem lehet egyenlő a nemzeti identitás felszámolásával.

Ez az új viszonyulás tükröződik nem csak sajátos (nem ortodox) gazdaságpolitikájában, hanem a magyar múlthoz, így a keresztyénséghez való viszonyában is. Ugyanakkor az még nem mondható el, hogy a történelmi keresztyénség társadalmi helye mára már véglegesen tisztázódott volna.

Az kétségtelen, hogy Orbán hitelesen tudja közvetíteni, hogy tevékenysége mögött vízió van, amelynek tartalma Magyarország saját identitásának az újraépítése az európai népek közösségében. Ez a történelmi kísérlet azonban hihetetlenül bonyolult összefüggésrendszerben zajlik, s ezért a folyamat összetett és ellentmondásos. Nem véletlen, hogy a napi események akár az európai, akár a magyar színtéren olykor zavarba ejtően követhetetlenek.

Ám arról meg vagyok győződve, hogy az európai krízis egyúttal történelmi lehetőség is európai és nemzeti létünk újragondolására.

Köntös László egyházkerületi főjegyző

Pápa