Úton húsvét üzenetével

Születésünk óta úton vagyunk. Ma is elindultunk, van, aki határozott céllal, van, aki csak úgy, „majd lesz valahogy” módon. Sokan félünk attól, ami vár ránk, sokan nem tudjuk, mi lesz az út vége.

Nehéz nap mint nap úgy munkába menni, hogy nem tudom, mivel fogad a vezetőség. Lehet, hogy éppen ma mondják meg, köszönik a munkámat, sokat dolgoztam, jól is, csak leépítés van, nehéz a gazdasági helyzet, meg kell értenem, nincs ennyi emberre szükségük. Munkanélküli lettem. Talán a leleteidért indultál el, és félsz, mert úgy érzed, a legrosszabb hírrel fogadnak majd, amitől egész életedben rettegtél. Esetleg meg kell látogatni valakit a kórházban, és nem tudod, mit mondjál, hogy erőt, reménységet nyújts. Mások a ravatal felé vették útjukat, vagy a baráthoz, barátnőhöz, és sorolhatnám. Utak, ahol a méterek megtétele közben csak egy kérdés foglalkoztat: ki hengeríti el a követ? Elindultam, de az út végén úgy érzem, olyan lehetetlen feladat áll előttem, melynek megoldására én magam képtelen vagyok. Tudom, menni kell, és bevallom, útközben nincs is baj, csak ott a vég, az ne lenne.

„Ki hengeríti el a követ?” – ezt kérdezték egymástól a Jézust szerető asszonyok is. Elindultak az úton, és ez jó volt. Ott voltak azon a sötét délutánon. Látták Mesterüket, amint megkorbácsolják, aztán vállaira helyezik a keresztet, és elindult a Via Dolorosán, a szenvedés útján. Látták, amint keresztre feszítik, és ott voltak, amikor elsötétült az ég, hallották, amikor felkiáltott: „Elvégeztetett!” Nem tudták bebalzsamozni, de látták hová, melyik sírba helyezték el, és talán már akkor megfogadták, ott lesznek az ünnep után.

Nemsokára a sírnál vannak, a kérdés még mindig ugyanaz: „Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt bejáratáról?” (Mk 16,3) Biztatják egymást, vagy egyre jobban elkeserítik, nem tudom, de végre megérkeznek. „Ekkor felnéztek, és látták, hogy a kő el van hengerítve. Pedig az igen nagy volt.” (Mk 16,4) A kő igen nagy volt, de csak az asszonyok számára. Ismételten meg kellett tanulnia a tanítványnak: olyan Istene van, aki számára nincs lehetetlen.

Jézus Krisztus sírja már nem a fájdalom, tehetetlenség, Isten vereségének jelképe! A sír üres, a kő elhengerítve, Isten üzeni: a megváltás megtörtént, az áldozat elfogadva, a legsötétebb zsákutcában is van legalább egy kiút. Hiszed-e ezt?

Születésünk óta úton vagyunk. Nem tudom ma, mostanában merre jársz, és mi vár rád. Egy biztos: Istennél nincs lehetetlen, bármennyire is úgy tűnik számodra. Tudja, mire van szükséged, a legnehezebbet megoldotta már, megváltott bűneinkből, és ahogyan ezt Pál apostol megfogalmazta: „Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?”(Róm 8,32).

Húsvét óta a sír üres, a tanítvány nincs egyedül. Kapaszkodj meg ebben a csodálatos üzenetben, ragyogjon rád Isten szeretete, és menj tovább, de most már Vele, énekelve a 357. dicséret 6. és 7. verseit:

„Bátorságban legyetek:

Jézus hordoz, mint övéit,

Hát ne keseregjetek:

Krisztus újonnan megépít.

Angyalának szavára

Felkeltek nemsokára.

Emeld fel hát lelkedet,

hagyj el minden földi vágyat;

Bízd rá arra szívedet,

Kiből idvesség árad,

Jézusnál tartsd kincsedet,

Légyen Jézusé szíved.”

Fejér Zoltán

Sárospatak