Aki Abaújban a kályhától indul…

Azt mondják, hogy az első tánciskolák idején a termeket kályhával fűtötték, és a tandíj része volt, hogy fűtőanyagot hoztak a tanulók! Mivel a táncterem nagy volt, mindenki a kályha körül ült az órák kezdete előtt, és a tánc értelemszerűen a kályhától indult. Ezért mondjuk ma is, amikor egy téma kiindulópontját határozzuk meg: induljunk a kályhától. Ezzel egyfajta megrögzött tendenciát jelölünk, lesajnálóan tekintve arra, aki csak a kályhától tud elindulni, mert valamiben támpontra, segítségre van szüksége.

A tél múlásával nem csoda, ha megrögzött gondolat a kályha azoknak, akiknek energiáját kötötte le hónapokon át a kályha valamilyen formája, legyen az kazán, kandalló. Nem csoda, ha tendenciává válik a kályhától való indulás, és beszédtéma a fűtés szépsége. Sokaknak a kényelem feladása nyomja rá a bélyeget a témára, hiszen aki gázról állt át az ilyen jellegű darabos fűtésre, az meg kellett, hogy mozduljon. A termosztát beállítása helyett fát kellett venni, le kellett pakolni, be kellett tárolni, közelíteni kellett a fűtés helyéhez, és akkor még nem is beszéltünk a begyújtás, hamuzás, kormolás szépségeiről.

Abaújban tendenciává vált ez az életforma. Különösen ott, ahol a gázszámla kifizetése teherré vált, és ez még az egyébként is meglevő adósságállomány növekedéséhez vezetett. Az egyházmegye ilyen gyülekezeteket azzal támogatott, hogy megfinanszírozta az alternatív fűtést, kandallót, kazánt, kikerülve ezzel a gázt. Persze, hogy munkát jelentett ez a megoldás. De pont úgy, mint a munka általában. Nyűg és teher, de megfelelő céllal áldás. Mert hát épül-e egy épület munka nélkül? Aztán milyen jó, ha az elkészül, hasznos funkcióval.

Én csak az abaújszántói tapasztalatokat tudom sorolni. Soha nem hittem volna, hogy adakozó vállalkozón keresztül indulhat be az áldás folyamata, amikor jóvoltából egy évi fa kerül a portára. Lett volna ilyen gázzal? Nem. Nem hittem a szememnek, amikor két teherautó, targonca, legalább 20 ember segítségével helyére került a rakomány. Heteken keresztül pedig jöttek baltával az emberek. Nem beszélve arról, amikor egyszerre négy fűrész hangja töltötte be az udvart.

Ez nem áldás? Ezzel nem épül a gyülekezet? És a fűtéssel, a fa pakolásával járó mozgás életet jelentő áldását, a fűtésszámla ötven százalékos csökkenését, az adósság törlesztésével együtt, még nem is érintettem.

Bizony az áldásnak ára van. Soroljuk a bibliai példákat? Vagy annak történetét, hogy valaki megfizeti az árat? Nem keverem a szezont a fazonnal, és azt sem mondom, hogy nincs fáradsággal szerzett kenyér vagy hiába fáradozó építő (Zsolt 127,1-2). De azt tudom, hogy a mi munkánk nem hiábavaló az Úrban (1Kor 15,58), és akik Őt szeretik, azoknak minden javukra van (Róm 8,28). Ha innen, a kályhától indulunk a fűtés témájával, nem hiszem, hogy létezne bármi is, ami ne válna áldássá, csak tudjuk, hogy nem vagyunk védve a hibáktól, melyek azért nem törvényszerűen jelölik az áldás útját.

Enghy Sándor lelkipásztor

Abaújszántó