Mozaikképek a gyermekkórházból

Sebészet: a megégett gyermekek között indul a nap. Gyógyszerrel átitatott kötések a kicsiny kezeken, lábakon, fejeken, vagy tetőtől talpig a felismerhetetlenségig bebugyolált gyerekek. A legtöbb kis beteg óvodáskorú sincs még, de néhány nap alatt pontosan tudják, mikor jön a félelmetesen fájdalmas KÖTÖZÉS.

Odaülök közéjük: a kisiskolás korú lányhoz, aki egyfolytában kiabál: „Nagyon fáj! Nagyon fáj!”, és a két bölcsődés korúhoz, akik csak sírnak. Az egyiket az ölembe veszem, s leülök vele az iskolás mellé, akinek a kezem nyújtom: „Szorítsd meg jól, amikor nagyon fáj!” És csak szorítja, szorítja, míg végül abbamarad a kiabálás. A másik picúrnak is jut egy kéz, ami a rácson átnyúlva nem okoz fájdalmat, csak simogat. Egy idő után elhalkul a szoba. Az ölelésben, simogatásban, kézszorításban szavak nélkül is szól az evangélium: „Nem vagy egyedül a bajban. Valaki vigyáz rád!”

Már majdnem dél van, mire az intenzív osztályra érek. Göndörhajú, mosolygós szemű, cserfes kislányka fogad az egyik ágyon az édesanyjával. „Már nagyon vártuk Edina nénit!” – mondja anyuka. Sajnos (vagy nem sajnos?) régi már az ismeretség. Itt egy órácskára pótmamává válok, hogy anyuka, kilépve a betegszobából, fellégezhessen egy kicsit. „Nézzük meg, ma mit hoztál!” – mondja a kislány, cseppet sem szomorkodva, hogy édesanyja kilép az ajtón. És előkerül a bibliai képeskönyv, a gyurma, a kirakó, a színező. „Alkossuk meg, amiket Isten alkotott!” – mondja lelkesen a gyurmára mutatva, s már készül is a formák segítségével a csillag, a fa, a kutyus, a kacsa és az ember. Ő már tudja, ki az a Valaki, aki vigyáz rá. Amikor kérdezem, magabiztosan vágja rá: „A Jóisten!” Amikor anyuka visszatér, sietek tovább, hiszen olyan sok gyermek vár még.

Ebéd után megszólal a telefon: a koraszülött osztályon lenne rám szükség. Kisírt szemű édesanya fogad: megkeresztelném-e apróka kislányukat, mert az orvos szerint azt a néhány hónapot, amíg életben tartható, itt a kórházban kell leélnie. Előkészülök, s ők is. A kisbabát szépen felöltöztetik a nővérek a nagy eseményre. A klenódiumokat az anyagyülekezetemből kölcsönzöm: ha már testben nem lehet itt az intenzíven a gyülekezet, legyen itt az oly sok keresztelőt megélt klenódiumokban, fogadja ilyen lelki módon be Isten népe a kis jövevényt. Szólnak Jézus szavai: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket!” És szól az igei üzenet az elengedésről, Jézus gyerekeket magához ölelő karjairól, a mennyek országáról. Végül a desztillált víz is a cseppség homlokára kerül a keresztség jeleként. Az inkubátor melegébe benyúlva, megérintve a puha bőrű fejecskét, úgy érzem, a szülők életébe, életüknek ebbe a rendkívül fájdalmas részébe is bebocsátást nyertem. Micsoda megtiszteltetés ez! Gondolatban leveszem a képzeletbeli sarut, mint egykor Mózes: „Szent ez a hely!”

Indulok tovább. Nagyon eltelt a délután, s az onkológián még nem is jártam. A sok kis beteg közül melyiknek van rám ma legnagyobb szüksége? A kisiskolás, leukémiával hősiesen küzdő lánykáimhoz menjek, akik, a fájdalmas lumbálást leszámítva, leginkább az unalomtól szenvednek, vagy menjek inkább a szintén hősiesen küzdő, csontsoványan és kopaszon is gyönyörű mosolyú kis beteghez, akinek minden mozdulatát szomorú szemű édesanyja vigyázza? Istennel konzultálom meg a dolgot a gyerekek számára kialakított kápolnában, s a válasz hamarosan meg is érkezik egy kamasz fiú édesanyja személyében, aki imádkozni tér be a kápolnába: „Ma műtik!”- mondja, s a szemében az van: ”Imádkozunk érte együtt?” S kéz a kézben felemeljük a 17 éves kamaszt imádságban: kérünk bátorságot a fiúnak, bölcsességet az orvosoknak, áldást a nővérek kezére, erőt és reményt az édesanyának.

Amikor befejezzük az imádságot, a műszakváltás előtt még éppen van időm felszaladni az egyik nővérhez, aki kérte, hogy beszélgessünk. Helyet foglalunk az osztály egy éppen üres zugában, ahol nevetés és könnyek között végül kibukkan az igazság, a beszélgetés apropója: „Borzasztóan félek!” Valóban félelmetes helyzet, nem olyan, amiben bárki is tehetne valamit. A kis zug szentéllyé válik, ahol Isten előtt tárja fel szívét, s ahol Isten elé visszük együtt aggodalmait. „Jólesett beszélgetni” – mondja, amikor végzünk.

„Nekem is jólesett” – gondolom magamban, ahogy elindulok az iroda felé, hogy összeszedjem a dolgaimat. „Megint milyen szép nap volt!” – veszem végig újra a nap eseményeit a fejemben. Szívet-lelket próbáló, mélyen megérintő, de mégis nagyon szép. Mert Isten ott volt benne: arca visszatükröződött a beteg, de mégis fényes gyermekszemekben, hangja, mintha megszólalt volna az imádságokban, könnye, mintha a mi könnyünk lett volna. S Tőle volt minden bátorság, bölcsesség és erő. Milyen jó, hogy holnap is mindent, amire szükségem van ehhez a szolgálathoz, újra kaphatok Tőle!

Farkas Edina kórházlelkész

Miskolc