,,A reformáció genfi emlékműve előtt”

A Lévay József Református Gimnázium tanáraként, idegenvezetőként és magánemberként megfordultam már életem során több országban és városban, de volt két hely a világon, ahová feltétlen szerettem volna eljutni: az egyik Genf, a reformáció városa, a másik pedig Jeruzsálem csodálatos vidéke.

A szent hely meglátogatása egyelőre még álom maradt számomra, de Genf megtekintése egy családi utazás során már valósággá vált. Utólag visszatekintve nem is utazás volt ez, hanem visszatérés lelki gyökereimhez, egy magán tanulmányút, melynek során megtapasztalhattam a reformáció születését.

A Genfi -tó, a tragikus sorsú Erzsébet királynő emlékműve a parton, a Beau Rivage szállodával szemben, a Jet d’Eau, szökőkút a tó közepén, amit eredetileg a víznyomás csökkentésére építettek és a város szimbóluma lett, a virágóra, a tágas parkok és a francia Svájc légköre lenyűgöző hatást tett rám. A genfi egyetem központi épülete mögötti parkban, a Bástya sétányon, a Reformátorok Fala előtt azonban semmihez sem hasonlítható, magasztos, büszke érzés kerített hatalmába.

Eszembe ötlöttek Illyés Gyula sorai A reformáció genfi emlékműve előtt című verséből:

„Száznegyvenhármat léptem; ez a hossza

az emlékműnek. Hírnök, ki megölt

milliók végső tisztelgését hozza,

úgy mentem el a szobor-sor előtt.

Kálvin, Knox, Farel, Béza! S bika-fővel

a hadrakelt hit zord hadnagyai,

a Vilmosok! és Coligny és Cromwell

-ők néztek rám- s a szablyás Bocskay!...”

Míg Illyés Gyulának száznegyvenhárom lépésre volt szüksége, hogy végigsétáljon a 100 méter hosszú szoborfal előtt, nekem harminccal többre. Közben meg-megálltam és megcsodáltam a kőpiedesztálon álló Luthert és Zwinglit, az öt méter magas fal központi alakjainak, a francia William Farelnak és Johannes Calvinnak, a skót John Knox-nak, és Kálvin genfi utódjának, Theodore Bezának a monumentális szobrát.

Különösen megragadott az a dombormű, amelyik egy 1534-es jelenetet mutat be, amikor Virel lelkész Genfben, a reformáció szellemében megkeresztelte az első kisdedet.

Felemelő érzés volt, amikor a Reformátorok Falán felfedeztem Bocskai Istvánnak, a „győztes erdélyi fejedelemnek” a szobrát, akinek a jelmondata a ma embere számára is tanulságként szolgálhat:

„Hitünknek, lelkiismeretünknek és régi törvényeinknek szabadságát minden aranynál feljebb becsüljük.”

Az erdélyi fejedelem „győztes” jelzője különben az 1606-os bécsi békére utal, melynek következtében a fejedelem Magyarországon is be akarta vezetni az Erdélyben már fél évszázaddal korábban törvénybe iktatott vallásszabadságot.

Bocskai István egyike volt azoknak a magyar közéleti személyiségeknek, akik legtöbbet tettek a reformáció ügyéért, ezért egy bizottsági döntés után méltán került a Reformátorok Falára.

Arra a falra, melynek felső részén Genf jelmondata, a „Post tenebras lux”, azaz a „Sötétség után fény” felirat látható.

Ezt elolvasván értettem meg igazán, hogy a reformáció valójában a fényhez való visszatérés, a sötétség hatalmának legyőzése, a jó és rossz harcában a jó diadala.

Mint ahogy Kávin írta 1564-ben búcsúbeszédében:

„Azt elmondhatom magamról, hogy jót akartam, hibáimmal mindig igyekeztem szembenézni, s az istenfélelem mélyen gyökeret vert a szívemben… Ezért kérem, hogy a rosszat bocsássátok meg nekem. Ha pedig valami jó is adódott, kérlek, ti is törekedjetek erre és kövessétek a jót!”

A Reformátorok Falának, majd ezt követően a genfi Reformáció Múzeumának a megtekintése arra a felismerésre juttatott, hogy minden embernek meg kell keresni a saját útját, meg kell találni kérdéseire a válaszokat. Engem ez az utazás még jobban megerősített hitemben és abban a meggyőződésemben, hogy a keresztyén élet valójában egy olyan, nemes elődök példáját követő tanulás, ami soha nem ér véget. Egy ilyen lelki utazást szívből ajánlok minden kollegámnak, tanítványomnak és keresztyén testvéremnek.

Dr. Kóczi Rozália