Meditáció

„Azután kitöltöm majd lelkemet minden emberre. Fiaitok és leányaitok prófétálni fognak, véneitek álmokat álmodnak, ifjaitok látomásokat látnak. Még a szolgákra és szolgálókra is kitöltöm lelkemet abban az időben. Csodás jeleket mutatok az égen és a földön: vért, tüzet és füstoszlopokat. A nap elsötétül, a hold vérvörös lesz, mielőtt eljön az Úr nagy és félelmetes napja. De megmenekül mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét, mert a Sion hegyén és Jeruzsálemben lesz a menedék az Úr ígérete szerint, és azok menekülnek meg, akiket elhív az Úr.” (Jóel 3,1-5)

Ez a pünkösdi prófécia jól ismert ígérete az Úrnak. Jóel próféta könyvéből való, melyet kezdettől fogva mind a mai napig a messiási üdvidők bizonyító jeleként tartanak számon keresztények és zsidók egyaránt. Nem is véletlen, hogy Péter apostol első pünkösdi igehirdetésében ezt az igét hirdeti Jeruzsálemben, és a tapasztalható csodajeleket is mind-mind e prófécia beteljesedéseként éli át. Végső időkről szól a prófécia, a végidők jeleivel („mielőtt eljön az Úr nagy és félelmes napja”) vonja magára figyelmünket, melyek próféciákról, álmokról, víziókról szólnak. Nem kell e jelektől megrendülnünk, és nem is kell mágikus képzelődésünk céltáblájává tennünk e leírásokat. A végidők, a nagy idők szorításában az ember érzi, hogy valami tettekre sarkallja (irodalmi körökben ezt a Shakespeare-i „kizökkent időnek” is szokták titulálni), egészen természetes, hogy Istenre figyelésében megtelik a hívő emberek lelke és hite elgondolásokkal és szubjektív meglátásokkal. Mert átérzik az Isten cselekvését. Az események ilyen vagy olyan (prófétai) értelmezése szinte magától értetődő. Mindez Istenre figyelésünk, ráhangolódásunk „természetes” velejárója. Azonban a végidők kozmikus jelzései is hatást gyakorolnak ránk, s a teremtett világ jó rendjének recsegése-ropogása („a nap elsötétül, a hold vérvörös lesz”) szintén mulandó, esendő-kicsiny voltunkra mutat rá.
Kicsiny voltunk átélése, az idő szorításának megtapasztalása elsősorban azért történik, hogy a kis embert a nagy Isten közösségébe-jelenlétébe vonja. E cselekvő, lelkileg felpezsdítő, aktív időszak, a jóeli-üdvidő az, amikor Isten nagy tetteinek hatása alá kerülnek a hívő emberek. Amikor elhiszik azt a bizalmas, jó érzést, és átadják magukat annak, hogy Isten még nem tette őket parkoló pályára, vakvágányra, hanem terve van velük: szent célok, álmok és víziók fogalmazódhatnak meg közösségeikben a jövőről, Isten uralmáról, jelenlétének erejéről. A változhatatlan Isten képe, az ő rendíthetetlen stabilitásával, mely az élet múlhatatlan fundamentuma, ebben az igében mégis új képet teremt önmagáról a számunkra. Elsősorban azt, hogy nem unalmas az Isten. Aktív, cselekvő, tetteiben embereket használó, királyi uralmát lankadatlanul építő Urunk ő nekünk. Ugyanakkor a félelmetes végidők turbulens hullámverésében neve szabadító jelként, a menedék biztos sziklájaként tűnik föl mindannyiunk számára, akik segítségül hívjuk őt.
E ponton érkeztünk el pünkösdi igénk szentélyébe, a kimondhatatlan és felfoghatatlan isteni NÉV érinthetetlen világába. Mert: „megmenekül mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét… mert a Sion hegyén lesz a menedék…”. Péter itt, a Sion hegyén hirdette meg a Jeruzsálemi templom végső pusztulásának árnyékában a Szabadító nevét. AZ a NÉV, ami áthatolhatatlan és érinthetetlen szentséggel volt a Tízparancsolat idejétől övezve, melynek használatát a kimondhatatlan tabu falai védték évszázadok óta. Amelynek szentséges ereje tiszteletet, erőt, de ugyanakkor távolságtartást és hozzáférhetetlenséget is sugárzott. Mindez hirtelen Jézusban, a Szabadítóban személyes lett, közvetlen és barátságos. A rideg távolság leküzdhetetlen falai a Lélek kiáradásakor mindenki számára leomlottak. Nincs többé elkülönülés, személyválogatás, egyesek vagy mások kizárása. Csak személyes, mély és megrendítő találkozások a Lélek által életünk örök Krisztusával.
Kovács Zsolt Levente
vizsolyi lelkész