„…egy Istenben…”

Liturgiánk része az Apostoli hitvallás. Csak úgy emlegetjük: a „hiszekegy”. Mondjuk keresztelő előtt, úrvacsora előtt: „hiszekegyistenbenmindenhatóatyában”. Szépen, együtt, ritmusosan, hangjától megtelik a templom. Ritkán van azonban idő arra, hogy egyes apró részletein elgondolkodjunk.
Sok gyülekezetben régen gyakorlat volt, hogy vasárnap délelőtt valamely textusról gondolkodott a gyülekezet, délután pedig az Apostoli hitvallást is magyarázó Kátéról. Ez a hagyomány eltűnt, elkopott, sok helyen a délutáni alkalommal együtt. Pedig gazdagító, rendteremtő, kapaszkodókat nyújtó idő lehetne a hitvallásról való gondolkodás. Erre hívtuk az Olvasót előző számunkban Élő teológia rovatunk sorozatával, melyet most a következő szakasz felett való elmélkedéssel folytatunk:

A történelem részei vagyunk mi emberek, és gyakran fájdalommal éljük át, hogy mennyire nem tudjuk befolyásolni az eseményeket. Isten népe számára azt a kijelentést tette, hogy Ő határozza meg a világ történéseit, hiszen Ő azokban benne van, övéi jelenlétében élnek. Aki odafigyel az Istenre mutató jelekre, meg is érti ezt, mert Ő ezt lehetővé teszi. Isten páratlan, egyedülálló. Hatalmát ezért tudja érvényesíteni szeretetével együtt. Ezt fejezi ki egyetlen volta (5Móz 6,4), s a történelem folyamán Ő meg is mutatja, hogy rajta kívül nincs más Isten (5Móz 4,35). Isten népének ez a történelem üzenete, mely részére küldetést jelent: életével hirdeti, tanúsítja Isten kizárólagosságát, kiábrázolva, megjelenítve, hogy valójában nincs is szüksége más erőre, hatalomra, eszközre céljai megvalósításához, boldogságához (2Móz 20,2-3; Ézs 43,10), mert megértette Isten történelemben kibontakozó szándékát.
Istent egyedi, páratlan uralkodása, mindenek feletti hatalma nem taszítja magányba, nem szigeteli el a világtól. Férj és feleség Isten által alapított kapcsolata abban lesz nyilvánvalóvá, hogy ők ketten lesznek egy testté, differenciált egységgé (1Móz 2,24). Ez a differenciált egység fogalmazódik majd meg, konkretizálódik a hármas kötél stabilitásában (Préd 4,12), a békesség kötelékével megtartott Lélek egységében (Ef 4,3-6).
Jézus is hangsúlyozza az Ószövetség egyetlen Úrba vetett hitének üzenetét, hozzátéve, hogy ez az üzenet szeretetben realizálódik (Mk 12,28-31). Vagyis nem következik automatikusan Isten kizárólagos hatalmának komolyan vételéből az abból fakadó áldás, hiszen az ördögök is hiszik, hogy egy az Isten (Jak 2,19). Mit ér azonban ez a hit, ha nem gyümölcsözik olyan cselekedetben, mely Isten uralmát hirdeti, teszi kézzelfoghatóvá, vonzóvá? Isten vitathatatlanul egy (Gal 3,20-28), egyetlen, páratlan hatalmában, lehetőségeiben, szeretetének minőségében. Ezért létezhet olyan közösség, melynek tagjai egyek a Krisztusban. Jézus imádsága is arra vonatkozik, hogy akik hisznek, azok mindnyájan egyek legyenek. Így hitelesíti egy közösség küldetését és jeleníti meg Isten szeretetét (Ján 17,20-23).
Pál nem tagadja, hogy sok úr és hatalmasság van, de tudja, hogy az egyetlen Isten teremtésben megmutatkozó hatalma egyedül Jézusban bontakozik ki és ismerhető meg teljes gazdagságában (1Kor 8,6). Ebben az ismeretben gyarapodni olyan lehetőség, melyre a történelem Ura hívott el bennünket, s elszalasztása – minden következményével együtt – bűn.
Enghy Sándor „Kiben hiszek? Hogyan hiszek?” – kérdeztük, amikor a hit csodálatos, titokzatos világának alapjait kutattuk és azt, hogy mit jelent ez az életünkre nézve. Most egészen konkrétan valljuk meg, hogy hiszek egy Istenben. Mintha azt is mondanánk, hogy hiszek a saját létemben, amelyet Ő hívott életre, Ő tölt meg tartalommal és céllal. Milyen gyakran félreértjük és nem merjük elfogadni azt a valóságot, mely szerint istenhitünkben nem kell lemondanunk magunkról. Nem kell megsemmisülnünk ahhoz, hogy az Isten mindenné lehessen. Számomra olyan ez, mintha úgy dicsérnék egy építészt, hogy közben az épületébe, amelyet ő tervezett, nem mernék belépni.
Amikor a hit szóhoz jut, először nem önmagáról beszél, hanem a legszemélyesebb módon Róla, az egy Istenről tesz vallást. Olyan vallástétel ez, amely messze felettünk áll. Nem csak azt a meggyőződést jelzi, hogy Isten létezik, van, hanem elsősorban azt, hogy Benne van a maradéktalan átadásra való készség, ezért lemondhatunk minden más támaszról, neki adhatjuk az életünket, és rábízhatjuk magunkat. Hiszek egy Istenben – viszonyulást fejez ki: van Isten és van ember, és ők ketten közösségre lépnek egymással, mint barát a baráttal, mint férj a feleséggel. Ezt nevezzük szeretetnek, ami minden pusztulásnál erősebb, még a halálnál is. Ebben az Isten és ember közötti viszonyban már benne van az örök élet is, mert amikor azt mondjuk, hogy hiszek egy Istenben, azt is állítjuk, hogy nem adjuk fel, nem futamodunk meg, hanem kiállunk mindörökre Teremtőnk és Megváltónk mellett.
Hiszek egy Istenben. A hitvallás tulajdonképpen itt kezdődik, amikor kimondjuk Isten nevét, az egy, alapvetően szükséges dolgot. Kimondhatjuk, mert Isten a kezdeményező. Ő az, aki keres bennünket, Nevét és Önmagát adja nekünk, és erre válasz a hitvallás: hiszek egy Istenben. Amikor valakiben hiszünk, amikor Istenben hiszünk, akkor ez azt is jeleneti, hogy megismertük őt, és éppen ezért lehet a legközvetlenebb a bizalom is, ami Hozzá fűz. Az egy Istenben hinni olyan akarati ügy is, amelyben azonosulhatunk szándékaival és céljaival úgy, hogy azok a miénkké is lesznek.
Az ember feltörhet rettegéseinek, kétségeinek és kesergéseinek a mélységéből, és bizalommal kitárhatja szívét az Istennek, mert Isten olyan Isten, hogy lehet Őbenne hinni. Csak az egy Istenbe vetett hiten keresztül kerülhetünk legközelebb ahhoz a rendeltetéshez, amelyben magunkra találhatunk, és sohasem kell többnek lennünk annál az embernél, akinek Isten teremtett.
Hiszek egy Istenben – ezzel azt is állítjuk, hogy hiszek a saját létemben, hiszek a Szeretetben.
Füsti-Molnár Szilveszter A Tízparancsolat ezzel kezdődik: Ne legyenek más isteneid rajtam kívül, mert egyedül én vagyok az ÚR (vö.: 2Móz 20,3).
Hitvallásunk is ezzel kezdődik: „Hiszek egy Istenben.” Ezzel azt mondjuk ki, hogy Ő nem egy a lehetséges istenek közül, hanem egyedül Ő az Isten. E vallástételben összetörjük a magunk bálvány-isteneit, mint Mózes az aranyborjút a Sinai-hegy alatt. Összetörjük a babonákat, hiedelmeket, rontó erőket, átokhozó hatalmasságokat és egyben a tőlük való félelmeinket, de egyúttal saját elvárásainkat is, amelyek szerint „egy istennek működnie kellene”. Ezzel az egy szóval: „egy” Istenben, hamis istenképzeteink fölé emelkedünk, és porrá zúzott ideáink fölött újra és újra megvalljuk – néha talán kétségeink ellenében, tudatosan is –, hogy Ő az ÚR, aki öl és elevenít, sírba visz és visszahoz. A babonás hit csak azt tudja feltételezni Istenről, hogy elevenít, bekötöz, gyógyít, sikert ad, győzelmet ad, karriert épít – nekünk (!) –, gazdaggá tesz. A Biblia viszont úgy mutatja be Őt, mint aki népét próbára is teszi, megsanyargatja, fogságba viszi; az ő népe is lát szűk esztendőket, és átéli a fenyegetettség ezernyi veszélyét. De ha Isten halálba is visz, visszahoz onnét, mert hatalma van rá, mert egyedül Ő az ÚR. Jézus Krisztus halála és feltámadása erről tanúskodik, hogy az Egy Isten nem csak az élethelyzetek felett úr, hanem a halál és a halált-hozó helyzetek felett is. Ezért nem cseréljük Őt fel más vallások isteneivel. Ő a legfőbb ÚR, neki hódolunk, méltó, hogy szolgálatára ajánljuk életünket, képességeinket, s akaratának rendeljük alá akaratunkat.
I. Rákóczi György fejedelem útravalóul azt hagyta meg fiának: „Igazán, tökéletesen szeresd mátkádat és feleségedet, de csak úgy azért, hogy ahhoz való szereteted hazádnak, nemzetednek, kiváltképpen az Isten tisztességének szeretetét feljebb ne haladja, mert ember talál feleséget, de Istent, nemzetet, hazát nem többet egynél.”
Istenünk csak egy lehet, ezért az Ő szeretetét ne haladja meg semmi. Ő az egyetlen Isten!
Fodorné Nagy Sarolta