Összetartozás Napja Tornyosnémetiben

2012. június 3-án 14 óra után pár perccel felhangzott a templomban a Szózat. Komoly, fegyelmezett gyülekezet énekelte Vörösmarty Mihály versét, és megkezdődött a megemlékezés. 1920. június 4-én írták alá az igazságtalan trianoni békeszerződést, mely szomorú emlék a magyarok szívében.

2010. június 3-án az Országgyűlés döntött arról, hogy június 4-e a Nemzeti Összetartozás Napja. Itt a határszélen, a végeken minden ember felkapta a fejét, és érdeklődve hallgatta a híradást a megemlékezésről. Egybeszólította a harangszó Hidasnémeti, Tornyosnémeti és Hernádszurdok gyülekezeteit, s az egykor egybetartozó Abaújszina, Perény, Migléc és Kenyhec gyülekezeteit a határon túlról. Jöttek az érdeklődők, előadók, neves művészek, verselők, fiatalok, idősek, mindenki, aki a nemzeti összetartozás gondolatát és ügyét fontosnak érzi. Nem fértünk el a templomban, az öreg faajtót nem lehetett becsukni, hiszen kint is álltak az érdeklődők. 
Igehirdetéssel a helyi lelkipásztor, Kovács Balázs, a határon túli testvéreink részéről Pándy Kovács Tímea tiszteletesek szolgáltak. Nehéz lenne felsorolni a megemlékezés elemeit, ki mit tett hozzá, mivel ékesítette ezt a gyönyörű alkalmat. Egy biztos, gyakran elérzékenyültünk, szemeinket törölgettük, mert ami egykor szép és jó volt, összetartozott, azt valami sötét erő szétszakította és tönkretette. Ami viszont újra és újra tiszta lángként fellobbant a templomban, az az a gondolat volt, hogy minden elmúlik, ma így, holnap másként, Isten kezében vagyunk s a lelkünk, a szívünk magyarként dobog. Láthatatlan, de valóságos, finom életfonállal össze vagyunk kötve, s ez a tudat erőt ad számunkra. Egyszer majd ez az erő fogja megmenteni nemzetünket ama napon, amikor sötétség borul a világra. Emlékezni kell a múltra, mert gyakran ott van a jelen magyarázata. Nem szabad elsiklanunk a felett a tény felett sem, melyre Poják Imre parókus úr emlékeztetett: mindennek oka van. Engedte a Jóisten, hogy megtörténjen a trianon.
Talán éppen azért, hogy még nagyobb erővel keressük egymást, és az összetartozásunkat komolyan vegyük végre. Egy széthúzó, tétova nemzettel nem lehet kimozdulni az évszázados önsajnálatból, fájdalomból és pesszimizmusból. Jantyik Zsolt neves előadóművész hívta fel a figyelmünket arra, hogy bár a statisztika azt akarja elhitetni velünk, fogyunk, porladunk és pusztulunk, ezzel mintegy belénk ültetve a halál gondolatát és a mérhetetlen szomorúságot, lépjünk ezen túl. Legyen a magyar egy boldog, életerős, bizakodó nemzet, és merje azt mondani, hogy a statisztika nem igaz. Mert sokan vagyunk, egyre többen, csak még nem látjuk és érezzük, mert hiányzik a kapcsolat. Hiányoznak az ilyen jellegű megemlékezések, találkozások. 
Thomka István, a rendezvény ötletgazdája és karmestere, a hidasnémeti gyülekezet gondnoka nem számított ilyen eredményre. Több hónapos előkészületi munka, szervezés, egyeztetés után ez a nap a segítők, szereplők, énekesek, versmondók, hozzászólók, köszöntők, technikusok, vendéglátók közreműködésével átjáró lett Ég és Föld között. Jelen volt Isten, ezt számtalan ponton éreztük. A második óra sem volt fárasztó, s amikor minden előzetes egyeztetés nélkül a megemlékezés végén a Telkibányai Dalárda elkezdte énekelni a Boldog Asszony Anyánk kezdető gyönyörű himnuszt, hömpölygött a falak között a dallam, a több mint kétszáz ember együtt énekelt, mert ez egy ökumenikus istentisztelet is volt egyben. Katolikus, református, görög katolikus ugyanazért jött a templomba, és tudott együtt énekelni. 
A parókián a gazdagon megterített asztalokról, a méltó vendéglátásról a tornyosnémeti gyülekezet szorgalmas tagjai gondoskodtak a másik két gyülekezet bevonásával. Barátságok szövődtek, beszélgetések alakultak ki, őszintén mosolygó testvérek üdvözölték egymást. Itt mindenki adni akart, hozzátenni, ha csak egy szót is. 
A parókián Kavalecz Lajos szobrászművész fafaragásaiból és Pállay-Kovács Szilvia grafikusművész képeiből készült közös kiállításban gyönyörködhettünk. Érzelemmel és hittel teli alkotásaik megállítottak bennünket. 
Csak egy pillanatkép. Az egyik sátor alatt Jantyik Zsolt beszélget Tóth András bácsival, aki zongorán, a maga által szerkesztett kottából játszotta el a szerző: Megyek a hegyen című énekét. Nem tudta, hogy a szerző is itt lesz. Most éppen a kézzel írt kottát adja át Jantyik Zsoltnak, mosolyognak, megértik egymást, szeretik egymást. Zsolt még sohasem hallotta így feldolgozva az énekét, tetszett neki. 
Eközben gyerekek szaladgálnak a templomkertben, mindenki mindenkivel beszélgetni szeretne, majd lassan, nehezen, de elindulnak kisebb csoportokban az emberek hazafelé. 
Igen, ez lenne a megmaradás útja. Érezzük, így kellene magyarnak lenni. Nem csak itt, a végeken, hanem az ország minden pontján, sőt a világ bármely sarkában is a nap minden órájában. 
Köszönet a versmondóknak: Hosszú Dalmának, Fövenyesi Zsuzsannának, Fügedi Beatrixnak, Széll Alexandrának. 
Köszönet az éneklőknek: a Telkibányai Dalárdának, a HNT Sound-nak, Jantyik Zsoltnak, Tóth Andrásnak és kántorunknak, Orosz Feri bácsinak. 
Köszönet a művészeknek: Pállay-Kovács Szilviának és Kavalecz Lajosnak. 
Köszönet a vendéglátásért a szervező Hidasnémeti, Tornyosnémeti és Hernádszurdok gyülekezeteinek. 
Köszönet a megemlékezést megtisztelő figyelmes és fegyelmezett gyülekezetnek. 
Köszönet a felszólalóknak, köszöntőknek, gondnokainknak. 
Köszönet Pállay-Kovács Szilviának a logó tervezéséért, Ferdinandy Béla bácsinak a színes könyvjelzők megalkotásáért. 
Köszönet Thomka Istvánnak, a megemlékezés elgondolásáért, szervezéséért, fáradozásáért.
A perselybe elhelyezett pénzből a közös fenntartású lelkészlakás fával való fűtését fogjuk megoldani. 
Köszönjük Istennek, hogy megáldotta ezt a napot. 
Kovács Balázs
Hidasnémeti