„…Kórház, köszönöm neked…”

Úgy gondolom, egyben mindannyian egyet kell, hogy értsünk: „kórházba nem igazán szeretünk menni!” Sem úgy, mint látogató (bár ezen feladatunknak eleget teszünk, főleg ha hozzátartozónk fekszik benn) sem úgy, mint beteg – így aztán pláne nem!

Mit is láthat a kórházból egy egyszerű szemlélő? Komor falak, ott mindenki beteg (hiszen ezért vannak ott), sok a jajszó, elég speciális az illat, meg az a sok tű, infúzió, szinte minden fehér, az orvosi köpenytől kezdve az ágyig, sok a szomorú, megfáradt, üres vagy fájdalommal teli tekintet, orvosok, nővérek sürögnek a betegek körül, s megpróbálnak tudásuk szerint segíteni az emberen. S ha valamiért bekerül oda az ember fia-lánya, már lehetőség szerint, igyekszik is onnan mihamarabb „hazakerülni”! Ez a külsőség, amit „ránézésre” láthat az ember.
S mennyivel láthat mást Istennek gyermeke egy kórházból, ha oda kell kerülnie, hogyan láthatjuk másképpen egy kórházi tartózkodás idejét? Tudomásul kell vennünk, ahogyan az évek szállnak fölöttünk, úgy bizony a mi szervezetünk is kopik, elhasználódik. Olyan sokat hajtottunk, pihenést sem engedélyezve magunknak. A szűnni nem akaró munkát el kell, kellett végeznünk, a kert, a háztartás, a család, a munkahely, a gyerekek … sorolhatnánk. A csontok meg a porcok közben kopnak, fogynak, szervezetünk használódik, s az idő múlásával egyre többet fáj itt-ott-amott. Kinek hamarább, kinek később. Ez tény. Általában, az esetek többségében ez az oka kórházba kerülésnek.
Ha életünk folyamán számolunk azzal a hitbeli meggyőződéssel, hogy a bennünket ért események, találkozások nem véletlenszerűek, mert nincsenek véletlenek, akkor a kórházban eltöltött időre is másképp nézhetünk. Megláthatjuk mögötte az Atyai gondoskodó szeretetet. Istennek gyermeke csodálattal tapasztalhatja, hogy az Úr ott sem hagyja egyedül. Gondoskodik gyermekéről, egy-egy szobatárs, nővérke, orvos, kórházlelkész személyében. Megmutatva nekünk azt, hogy az Istennek gyermeke legyen bárhol is, soha nincs egyedül. Csak ámulhatunk azon, hogy a kívülről rideg épület mennyi apró csodával és melegséggel tud megtelni. Hogy a számunkra ismeretlen emberekkel hogyan is születnek néha életre szóló barátságok.
Ha már mennünk kell egy kórházi befekvésre, jó, ha úgy indulunk el, azzal a hittel, hogy kórházba kerülésemmel Istennek CÉLJA van. Mind az én életemben, mind a mások életére nézve. Az Úr el akar végezni valamit bennem vagy általam, amihez ez szükséges.
A kórházi „csend” egy időre magába zárja az embert. Egy időre megálljt parancsolva! S e csöndben alkalom nyílik átgondolni az életünket. Van-e szoros kapcsolatom az Úrral? Látom-e mennyi ajándékot adott az életemben? Vagy állandóan csak a hiányon szomorkodom, megakadályozva ezzel a saját továbblépésem, fejlődésem, boldogulásom lehetőségét is? Alkalom nyílik arra, hogy átgondoljuk, merre tart az életünk, hogy a jó úton járunk-e? Mi az, amit már rég meg kellett volna tennem, és nem tettem? Mi az, amit elhanyagolok, vagy ki az, akivel nem törődöm eleget az elfoglaltság miatt? Ki az a családomban, akit nem veszek észre, hogy szenved? Ebben a viszonylagos csöndben egyszer csak az Úr elkezdi oda- irányítani a figyelmünket a problémás területekre. Ő általa kezdjük lassan úgy látni a dolgokat, amint azok valójában vannak. Rámutat azokra az eseményekre az életben, amiket ajándékként adott nekünk, amikért sokkal többet kellene hálát adni. Megmutatja ebben a „kiszolgáltatott” állapotban, hogy én is csak egy vagyok a többi embertársam között. Ám mégis az az egy, akiért az Úr Jézusnak meg kellett halnia, hogy megválthasson, megszabadíthasson bűneimből, s akire ő nagyon figyel, nem tévesztve szem elől gyermekét. A csönd nagyon „beszédes” tud lenni. Nem tudom, tapasztaltuk-e már. Amikor csak a bensőből, a lélekből följövő gondolatok árasztják el az embert, s töltenek el hálával mindazért, amink épp van, amit az évek folyamán észre sem vettünk, s mindazért, ami miatt nem kellene aggódnunk, mert annak megoldása nem a mi kezünkben van, nem tőlünk függ, hanem mennyei Atyánktól.
C. S. Lewis angol keresztény író írta: a szenvedés Isten megafonja a süket világ felé. Igen, néha bele kell kiáltania az életünkbe, mert egyébként süketek vagyunk meghallani a csöndesen szóló, szelíd hangját. Igen, ez nem kellemes! Mégis életeket menthet, örök életre, s erre nagyon alkalmas hely a kórház.
Jó lenne megtanulni a kórházra úgy nézni, ha már mennünk kell, hogy az ott eltöltött idő ALKALOM. Alkalom Istenünk szeretetének átélésére. Alkalom ennek a megértett szeretetnek az átadására másoknak is. Amikor csak egyszerűen, néha magatehetetlenül engedjük, hogy átkaroljon, gondoskodjon, szeressen bennünket az Úr! Ha kórházba kell mennünk, ne féljünk, mert az Úr ott is Úr, és ott sem történik semmi tőle függetlenül! Ott is az ő kezében van az életünk. A kezelőorvosaink, a nővérek tudása, a szobatársaink, és egyáltalán minden. Még azok a szeretteink is, akiket közben odahaza hagytunk.
Az egyik osztályon majd két évvel ezelőtt találkoztam egy beteg férfival, aki elsorolta az életét. Azt is, hogy hívő édesanyjától hallott Isten szeretetéről, mindarról, amit érte Jézus Krisztus tett. Ám az élet gondjai „helyet” követeltek maguknak szívében. Édesanyja halála után érezte, ki kell nyitni a Bibliát, tanulmányozni kellene az ő igéjét. Igen ám, de nem volt ideje ezzel többet foglalkozni. Arra kérte az Urat, adjon neki időt, hogy legyen ideje tanulni, megismerni őt. Beteg lett. Immár két éve beteg. Egyik műtét a másik után. Találkozásaink alkalmával tapasztalom, hogy egyre mélyebb látással, elmélyült hittel olvassa Istennek igéjét. Amit pedig megértett az igéből, azt igyekszik is átadni mások javára a szobában nagy figyelemmel és érzékenységgel. Lelkileg állandó növekedésben van. Valóban igaz, hogy Istennek lelke vezeti, tanítja az ő útjára. Hiszen régóta a Biblia a társasága, még sincs egyedül! Sőt! Megtanulta az élet apró csodáit is észrevenni, örülni annak. Megtanult nevetni is, amiről a munka hevében elfeledkezett. Sokszor nevetve meséli: de hát én kértem időt, alkalmat, nem? Hát megkaptam, de nem bánom! Persze, nem így kérte, de gondviselő Atyja jobban tudja!
Hát nem furcsa? A betegágy mint növekedési, hálaadási lehetőség. Amikor a test gyengesége közben nem csak az köti le a figyelmét, hol fáj, hanem közben rácsodálkozhat az Atya mindennapi szeretetének csodáira. Igen, lehet így is! Adja Isten, ha mégis kórházban kell lennünk, ott is legyen miért hálát adnunk, legyen alkalmunk az ő csodáiban, segítségében, szeretetében elmerülnünk, s megköszönnünk mindazt, amit talán egészségesen elmulasztottunk!
Bucsi Csomós Anikó kórházlelkész, Eger