Az igazat mondd, ne csak a valódit

LXV. évf. 3. szám / Az igazat mondd, ne csak a valódit

Keresztyénként olyan világban élünk, mely egyre kuszábbnak mutatja magát. Magyar társadalmunkban is rengeteg hullám-zás, változás, bizonytalanság és igazságtalanság tapasztalható. Ezek a világméretekben is érzékelhető tendenciák rengeteg bűnt hordoznak magukban, és nem tudjuk elkerülni a következményekkel való szembesülést.

Nem csak a harmadik világ-ban van nyomor, hanem Magyarországon is, falvainkban, cigánytelepeken, leszakadt és leszakadó térségeink összlakossága közt, nagyvárosi lakótelepeken, miközben nyilvánvalóan léteznek olyan egyének és csoportok, akik épp mások nyomorából gazdagodtak és gazdagszanak. A világméretű válság közepén erős nyomás alatt áll minden kormány, hogy a szociális gon-doskodáson, egészségügyi ellátáson, oktatáson spóroljon, vagyis a legelesettebbek kárára hajtson végre megtakarítást szolgáló intézkedéseket. Református egyházunknak feladata, hogy a társadalom, mint közösség számára is megfogalmazza Isten üzenetét. Van Bibliánk, vannak hitvallásaink, törvényeink. Mindezekkel együtt azonban azt a kérdést szeretnénk meg-vizsgálni, hogy református egyházként, gyülekezetekként és egyháztagokként hogyan és milyen hangosan hallatjuk hangun-kat a társadalmi kérdésekben? Hogyan és milyen mértékben érezzük magunkat felelősnek akár a társadalmi változá-sokért, akár az Ige világosságának felmutatásáért? Mennyire valósul meg gyülekezeti életünkben, hogy az elesettekről való gondoskodás szerves része a gyülekezet fogalmának? Az-e egyáltalán? A gyakorlatban mennyire van jelen társadalmi taní-tás igehirdetésünkben, hétköznapjainkban, szeretetszolgálatunkban, közös megszólalásainkban, nyilatkozatokban, vagy bármely egyéb módon? Mi az erősségünk, és mi a gyengeségünk? Ezekre a kérdésekre adott válaszként olvashatunk most három írást.

„Mert az Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön a világ általa.” (János 3, 17)

MIATYÁNK…
Atya, te elsősorban nem bíránk és urunk vagy, hanem a mi atyánk, mert meghallod elnyomott gyermekeid kiáltását. A mennyekben vagy, ahová mi földi küzdelmeink közepette feltekintünk. Szenteltessék meg a te felszabadító beavatkozásod azok ellen, akik nevedben nyomják el az embereket. Jöjjön el közénk, a legszegényebbekhez a te igazságod. Szabadíts meg, és érvényesüljön megváltásod ereje a földtől az égig. Mindennapi kenyerünket, add meg nekünk, és engedd, hogy közösen együk. Bocsásd meg önzésünket - oly mértékben, amely mértékben a kollektív önzés ellen harcolunk. És ne vigyél minket a kísértésbe, mely az emberek kizsákmányolását mozdítja elő a saját gazdagság növelésével. Hanem szabadíts meg minket a bosszúállás lelkületétől és a gyűlölködéstől, mely elfojtja bennünk a jót és újabb elnyomásra serkent. Ámen. - Leonardo Genezio Darci Boff

Talán Farkas Józsefnél olvastam egyszer, hogy az egyház dicsőséges Krisztusának nincs túl sok köze az evangéliumok Jézusához… Ha megnézzük az impozáns épületeket, égbeszökő katedrálisokat – vagy saját egyházi találkozóink gépkocsiparkját –, akkor igazat kell adnunk a fentebbi gondolatnak. Talán ennek (is) köszönhető, hogy ha maradt még valami hitele az egyháznak az emberek szemében, akkor szépen lassan ezt a maradékot is feléljük…
Persze mondhatná erre valaki azt is, hogy ez egyáltalán nem fontos, hiszen nem azzal kell foglalkoznunk, hogy van-e hitelünk a „világ” szemében (az egyháztörténet szomorú tanulsága gyakran mégis az, hogy az egyház számára nagyon is fontos abba az irányba beállni, ahonnan a legtöbb „világi” támogatás érkezik…). Úgy rémlik, az ekkléziológia sem sokat foglalkozik hitelességi kérdésekkel.
Ebben csak az a nyugtalanító számomra, hogy ez a mentalitás teljesen megfeledkezik arról, hogy az a fiatalember Názáretből maga mondta: „…az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mt 20, 28) Arról nem is beszélve, hogy a ,,jánosháromtizenhatot” mintha még mindig nem értenénk, vagy ha értjük, nem vesszük komolyan: úgy szerette Isten EZT A VILÁGOT… Ezt a világot, melyben egyre több a nyomorúság, a megoldhatatlannak tűnő feszültség, emberi tragédia, erőszak, pénztelenség és még sorolhatnánk.
A közelmúltban egyházunk társadalmi kérdéseket illető hallgatásával kapcsolatban valaki megjegyezte: „A református egyház társadalmi küldetése, hogy képviselje Isten országának evangéliumát és etikáját a társadalomban. De a zsinat egyfolytában a pénzen civakodik, és a legritkább esetben foglalnak állást etikai, erkölcsi kérdésekben.” (Dr. Sipos Ete Álmos, forrás: www.parokia.hu)
Legyen a dicsőség ennek ellenére a mi Urunké, Aki meg tud indulni erőtlenségeinken, életre hív embereket, gyülekezeteket, elindít szolgálatokat, hogy az egyház hallgatása ellenére puszta létük is kiáltó hanggá legyen: Isten még mindig szereti ezt a világot – rajtad, rajtam, rajtunk keresztül!
Dandé András
Miskolc Avas-Dél Lakótelepi
Református Missziói Egyházközség


„Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem; Mezítelen voltam, és megruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok; fogoly voltam, és eljöttetek hozzám.”
(Mt 25,35-36)

Európában különösen, de az egész világon mindinkább egy kibontakozó (vagy már dühöngő?) válság jelei mutatkoznak. Így – mint az emberiség történetében oly sokszor – ismét komoly kérdéssé és választóvonallá formálódnak Jézus idézett szavai. Választóvonal, hiszen a kezemben van a döntés, hogyan viszonyulok a körülöttem lévő nyomorúsághoz, szegénységhez, nélkülözéshez, igazságtalansághoz. Hívő keresztyén emberként különösen nagy súlya van válaszainknak. Pusztán társadalmi kérdésekről van szó? Közéleti felvetésekre közéleti megoldásokat kell adnunk? Meggyőződésem, hogy nem!
Az ézsiási ige komoly figyelmeztetés (Ézs 49,6): „Így szól (az Úr): Kevés az, hogy nekem szolgám légy, a Jákób nemzetséginek megépítésére és Izrael megszabadultjainak visszahozására: sőt a népeknek is világosságul adtalak, hogy üdvöm a föld végéig terjedjen!”
Milyen jó lenne, ha már ennyit elmondhatnánk, hogy hűséges szolgák vagyunk! „Meglátogattunk, felruháztunk, enni adtunk…” Sok gyülekezetben, egyházmegyében, egyházkerületben nagyon komoly erőfeszítések történnek ez ügyben. Óriási diakóniai feladat! Hála Istennek, hogy a mind több helyen jelentkező igényre nyílik meg út e szolgálatok előtt! És hála Istennek, hogy sok segítő kéz emelkedik magasba!
Ahogyan Csiha Kálmán püspök úr egy igehirdetésében fogalmazott: „…a református egyház egy csodálatos háló, mely összefogja gyülekezeteinket, testvéreinket az országban és az országhatáron túl kelettől nyugatig”. Úgy gondolom, hogy egyik erősségünk ezen összefogásban ennek a „hálónak” az erejében van. Nagy lehetőség a szervezettségünk, az intézményesült formáink.
Nem szabad ugyanakkor soha elfelejtenünk, hogy a háló halászatra szolgál. Minden cselekedetünket át kell, hogy járja a tudat: Isten halászai lettünk ebben a látható világban, hogy embereket „mentsünk ki” a halálos mély vízből az örökélet reménységére. Több ez, mint szolgálat. Ez hívatás! Elhívatás! Szem előtt kell tartanunk azt is, hogy emberi erővel mindez nem lehetséges. A háló fonásához, megtartásához, kiemeléséhez egy sokkal erősebb, mennyei kézre van szükségünk. Ha nem tesszük a saját életünket is ebbe a kézbe, akkor csak emberi próbálkozások maradnak a legjobb szándékú kezdeményezéseink is. Betölthetünk ideig-óráig fizikai szükségeket, de az emberek legnagyobb szükségére („szükség néktek újonnan születnetek”) nem adunk megoldást.
Az ige azt mondja: „kevés az, hogy szolgám légy!” Nem lekicsinylésről van itt szó – hiszen már ez is egy életre szóló feladat –, sőt Isten azt üzeni, hogy még többre vagy képes és még több bízatott rád. Váljon „életformáddá” az Ő követése, hogy világíts, és Isten üdvössége (megtartó kegyelme) áradjon a Föld végső határáig! Amikor enni adsz, inni adsz, beteget látogatsz, „Krisztus-arcúvá” formálódsz. Ez világít a másik ember számára. Lehet, hogy ez a fény lesz életében az első lépés Isten országa felé.
Pál apostol szavai nemcsak a korinthusi gyülekezetnek szóltak, hanem ma is érvényesek (1Kor 15,58): „Azért szerelmes atyámfiai erősen álljatok, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban.”
Fodor Bertalan
tanszékvezető főiskolai tanár
Miskolc

Hogy társadalmunk „erkölcsi válságban van”, az annyira nyilvánvaló, hogy még az előző miniszterelnök is nyilvánosan kijelentette. Hogy ez miért van, és ezen hogyan lehetne segíteni, erre vélemények vannak, javaslatok is, eredmények még nincsenek. Nagyszerű kiváltságunk, hogy mi a Bibliából tájékozódhatunk, a Szent Lélek Istentől nyerhetünk erőt a magunk – sőt a mások! – erkölcsi életének jobbítására.
A válság eredetét az 1Móz 3. fejezete mondja el. A sátáni ígéret, hogy „olyanok lesztek, mint az Isten, jónak és gonosznak tudói”, nem volt hazugság. Azóta csakugyan van erkölcsi érzéke az embernek – az is romló: „Kik erkölcsi érzés nélkül, önmagukat a bujálkodásra adták, minden tisztátalanságnak nagy nyereséggel való cselekedésére.” (Ef 4,19) A sátáni a kísértésben az volt, hogy nem tette hozzá: „de nem fogjátok tudni a jót választani”. Vagyis: erkölcsi érzékünk van, erkölcsi erőnk nincs – Isten nélkül. Hit nélkül nincs erkölcs! Oktatása kilátástalan.
Akkor is, ha Isten az Ő ismerete nélkül is beír egyes esetekben jó erkölcsi döntéseket emberek szívébe: „A törvény cselekedete be van írva a szívükbe” (Róma 2,15).
Isten megváltó szeretete megváltoztatja az ember belsejét (újjászületés!), ebből támad az erkölcsi erő. „Amelyek nékem nyereségek voltak, Krisztusért kárnak ítélem” (Fil 3,7). Nem becsületből, nem félelemből, hanem hálából kívánja a megváltott ember szeretni Istent, és tetszése szerint élni. Ez pedig a környezetre is hatással van. Lehetünk a föld sója (Mt 5,13). Gimnazista korunkban négyen vallottuk az osztályban, hogy Jézus Krisztushoz tartozunk; minden csúfnév ránk is hullott, de az osztályban nem csak a káromkodás csökkent, hanem még a puskázás is!
Ha igaz szóval és igaz élettel forgolódunk, gyógyulhat körülöttünk az erkölcsi válság.
Victor István ny. lelkipásztor, Hejce