Hiszek ... mennynek és földnek Teremtőjében

Az írásmagyarázat egyik ága azt állítja, hogy Isten neve szorosan kapcsolódik a természet fogalmához. Az Ószövetség nyelvén a név és a fogalom betűihez rendelt számok összege ugyanaz. Ebből következik Isten és a természet összetartozása úgy, hogy az a Teremtő számára olyan, mint az ember öltözéke, amelyben megjelenik.

Az ég és a föld mindazzal együtt, ami rajta és benne van, Istent jeleníti meg. Az univerzum teljessége (Zsolt 89,12) Őt hirdeti, abban Ő látható. Az ég és a föld segít a szemnek és a megtapasztalásnak Isten megismerésében, mintegy annak eszközeként, hiszen rá, hatalmára, bölcsességére, szeretetére mutat. Isten az ég és a föld alkotójaként uralkodhat csak igazán a mindenség felett, melyet betölt, átfog uralkodása, és kiterjed mindenre. Az ég-föld alkotása Isten egyedülvaló, páratlan hatalmát mutatja (Ézs 45,18; 49,13). Ezért tud győzedelmeskedni Ő minden erővel szemben, úgy, ahogy az nyilvánvalóvá lett konkrét módon, a teremtésen (1Móz 1,1) túl, a babiloni fogságból való szabadulásban. Akinek Isten a segítsége, annak a mindenség Teremtője áll az oldalán, akinek elég ereje van ahhoz, hogy védelmet nyújtson (Zsolt 121,2; 135,6), hiszen hatalmát megmutatta már teremtő erejével. Az emberi élet nem öncélú létezés, hanem Isten dicséretére való. Ennek alapjait is Ő rakta le, elegendő okot adva a hálaadásra (Zsolt 148,13). Isten a teremtésben megmutatkozó hatalma révén képes megújulást munkálni univerzális méretekben (Ézs 65,17). Totális megújulás felé vezeti a világtörténelmet ott is, ahol ez esetleg a sok bizonytalansági tényező miatt pillanatnyilag láthatatlan és hihetetlen (Jel 21,1). Istennek nem csupán az új égben és az új földben lesz látható mindent átfogó hatalma, hanem akaratának minden részlete, vonatkozása eléri célját a történelemben (Mt 5,18). Ezt Isten nem az ember nélkül akarja megoldani, hanem vele partneri viszonyban, vele szövetkezve. Ez adja meg az emberi élet méltóságát (Mt 16,19; 18,18-19). Az evangélium hirdetésének célja is a Teremtőhöz való megtérés (ApCsel 14,15). Jézus életművének lényege ebben az összefüggésben, a teremtettségben kiteljesedő békesség (Kol 1,13-20). Csak a Jézus útján békességre igyekvők értik jól a tanítványság értelmét, s ez alapozza meg boldogságukat (Mt 5,9). Ők várják jól Isten országát, amikor kérik, hogy legyen meg az Ő akarata, mert ők egész életüket ennek megvalósulására szánják (Mt 6,10).
Enghy Sándor


Közismert, hogy a világmindenség keletkezéséről számos elképzelés született, a különféle népek mítoszától a tudományosnak kikiáltott elméletekig. Ilyenek nem csak a modern ember képzetében formálódtak meg, léteztek már akkor is bizonyos elgondolások, amikor a hitvallást megfogalmazták.
Ennek ellenére az Apostoli hitvallás nem vitatkozik semmiféle más nézettel. Nem az a célja, hogy a teremtés-hit mellett érveljen. Nem azt mondja, hogy hiszem a teremtést, hanem azt, hogy hiszek a Teremtőben, abban, aki a láthatatlan és a látható valóságot alkotta.
Ha így vallom én is, akkor legelőször dicsőítem Őt, mert a teremtés az Ő dicsőségét hirdeti. Felragyog benne az Ő bölcsessége, végtelen hatalma, de jósága, irgalmassága és gondviselő szeretete is.
Másodszor dicsőítem Őt, mert a világmindenségnek értelme és célja van. Harmadszor dicsőítem Őt, mert a világmindenségben nekem is értelmet és célt adott és olyan nagy méltóságra emelt, hogy én is őrizője és művelője lehetek annak, amit a teremtésből rám bízott.
Ez a hit bátorít engem, mert megértem általa, hogy a menny és föld, tehát a mindenség Istené. Nem hagyja magára, nem szolgáltatja ki a véletlennek, nem csak fenntartja, de kormányozza is. Jó reménységben vagyok, mert a világ annak a kezében van, aki szereti azt, méghozzá úgy, hogy önmagát adta érte Jézus Krisztusban. Így nem esem kétségbe a viszontagságok idején, hanem türelemmel várok az Ő szabadítására.
Végső soron hálával dicsőítem Őt, mert noha az általa teremtett mindenség végtelen, s ebben csak egy porszem vagyok, de mindennap tapasztalom, hogy az Övé vagyok jelenben és jövőben egyaránt, nem hagyott magamra, velem van minden időben a világ végezetéig, sőt azon túl, az örökkévalóságban is Istenem és Atyám.
Dienes Dénes


Teremtményeként állunk Isten előtt. Teremtmények nyelvén gondolkozunk és beszélünk róla. Nevét valljuk, őt dicsőítjük, és hozzá imádkozunk. Őelőtte fogalmazzuk meg kérdéseinket és kétségeinket. Őt keressük a konkrét földi valóságban: a felebarátban, a zamatos almában, a kavargó történelemben, az ő népében, az egyházban. Őt keressük a földi valóságon túl is: a túlvilágban, a csillagok járásában, a világegyetem évmilliárdjaiban, magasabb rendű világokban. Előbb vagy utóbb azonban elérkezik a pillanat, amikor rádöbbenünk, hogy mindenekelőtt ő keres bennünket. Elérkezik a pillanat, amikor hitet kell vallani, amikor az Úr megjelenik a viharban, és rendíthetetlen hatalommal kérdez. (Jób 38-39). Mi pedig Jóbként állunk, és rádöbbenünk, hogy eddig csak hírből hallottunk felőle, most azonban szemtől szemben állunk vele. Ő kérdez és oktat minket.
Isten helyez bennünket hitvalló helyzetbe: Minek látjuk a világot, milyennek tartjuk a világegyetemet, és kik vagyunk mi az egész mindenségben? Erre a tőle kapott hittel csak így felelhetünk: hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében. A teremtő Istenben hiszünk, aki nekünk Atyánk, aki mindenható Atyánk, aki világegyetemet teremtett és tart fenn szavával, aki a sötétben bölcsességet szerzett, aki előszólítja a szeleket, határt szab a vizeknek, és aki, ha kell, megfordítja a Göncölszekere rúdját is. A teremtő Istenbe vetett hitben kerülnek helyére a dolgok. A menny: értsük alatta a már szinte tékozlóan bőséges mindenséget, amely ha kell, kulisszájává lesz földi terünknek az idő raktárának millárdnyi fényéveivel, naprendszereivel, az angyalok lakóhelyével, az eszmékkel, az ideákkal és az értékekkel. A menny soha sem lehet több mint Isten teremtése, amely soha sem lehet abszolúttá, istenivé. A föld: a teljes anyagi és látható valóság. Vegytanilag elemezhető, tudományosan ismerhető, benne gyökerezik az életünk. Ez is, az is Isten teremtménye. A föld úgy van, ahogyan Isten akarta (a menny is), és ebben a miénk lehet a létezés öröme. A keresztyén ember gyökerezhet a legmélyebben a földben, mert tudhatja, hogy teremtője helyezte ide, itt az otthona. Tudhatja, hogy idetartozik, itt kell küldetését emberként teljesítenie. Az egész élet azzá lehet számára, amiben teremtő Istenét szolgálhatja és dicsőítheti.
Isten a mennynek és földnek teremtője. Ezzel mindent elmondtunk. Ezen kívül nincs semmi, mivel ez együtt a teljes teremtettség. Ennek a teremtettségnek az edényébe helyezte Isten az embert is, hogy a többi teremtmény között élje életét. Az ember nem maradéktermék és nem is a központ, abban az értelemben, hogy a föld csak az ember élettere lenne. Minden egyformán és egyenlően teremtettség. Nem az ember és a világ, vagy világmindenség a tulajdonképpeni ellenpont, amit manapság igen könnyelműen elhiszünk, hogy a magunk szellemiségével uralkodhassunk. Az ellenpólus a teremtő és a teremtettség között áll fenn. Döntő fontosságú, hogy mi az életünket az egyik vagy másik szempont figyelembevételével rendezzük be. Kimondhatatlan jelentőségű: hiszek… mennynek és földnek teremtőjében.
Füsti-Molnár Szilveszter