Vizsolyi lelkészbeiktatás - evangéliumot mindenkinek!

A 2012-es lelkészbeiktatás során abban az örömben lehetett részünk, hogy egy olyan nagy múltú, de mégis kicsinyre zsugorodott egyházközségben ünnepelhettük Istenünk kegyelmes szeretetét, mint a Vizsolyi Egyházközség.

Különös élmény erről nekem, mint beiktatott lelkipásztornak megemlékeznem, ugyanis a helyben lakó lelkipásztor élete és szolgálata minden körülmények között szimbolikus élet: egy üzenetet hordozó élet, mely saját létén túl egészen Krisztusig kell, hogy mutasson. Ha egy faluban, gyülekezetben van még lelkész itt Abaújban, az nem a tradíciók vagy a helyi-falusi életminőség szempontjából fontos csupán (hiszen pl. egy helyben lakó háziorvos ennél sokkal kardinálisabb kérdés a mindennapok szintjén), hanem annak a misztériumnak a jele, hogy Isten gondoskodni akar földön járó népéről, törődni akar velük, velük és közöttük akar lakni. Hiszen egy prédikátor nem a saját nevében beszél, nem a saját szakállára tevékenykedik, hanem az Ige szolgája, hogy Isten élő szava (viva vox Dei) az emberek között jelen lehessen. 
Egy lelkészbeiktatási ünnepség önmagában is evangéliumi üzenettel bír: Isten nem mond le rólunk, fontosak vagyunk a számára, sőt az ő elhívott népének szívét élő szava által éltetni, táplálni akarja. Így válhat a küldetését betölteni kész lelkipásztor az emberek lelki életében nagy áldássá, Isten szeretetének reprezentatív követévé, jóságának eszközévé. Bár nagy szavaknak tűnnek az itt írásba foglaltak, mégis ki kell ezeket a nagy szavakat is mondanunk, mert erről és nem kevesebbről van szó! Örömhír és kegyelmi üzenet tehát maga a lelkészbeiktatás eseménye, és ez az evangéliumi karakter elsősorban arról tanúskodik, hogy az evangélium mindenkié lehet. 
A vizsolyi lelkészbeiktatás ma arról is üzen nekünk, hogy Isten matematikája olykor felülírja az emberi számításokat. Nemcsak a nagy gyülekezetek, a városi közösségek, a központi, fejlett térségek kaphatnak lelkészt, hanem – tényleg kegyelemből – egy érdemtelen és kicsiny falu, annak családias kis gyülekezete is, mely ugyan nem tudja sem magát, sem lelkészét fenntartani, de Istennek úgy tetszett, hogy egy nagy örökség kincsét bízza rá, ami lehetővé teszi a létezését. Nem magától értetődő és nem emberi teljesítményen alapuló adottság itt egy lelkipásztor jelenléte, hanem kegyelem és csoda, annak tanúbizonysága, hogy nem csak a nagyok és gazdagok számítanak Isten szemében, de a kicsinyek, az elesettek és az érdemtelenek is. Mindannyiunkkal terve van. 
Szinte kézenfekvő e gondolat adventi párhuzamaira is rámutatnunk. Egykor a napkeleti bölcsek emberi logikája a fővárosban (Jeruzsálemben), a királyi palota fényes termeiben kereste Isten evangéliumának megtestesülését, a Messiást. Isten azonban azzal is üzenni akart övéinek, hogy nem egy ilyen méltó és kézenfekvő helyen, a racionális logika szabályai szerint ajándékozta meg népét, hanem egy kicsiny, periférikus és méltatlan helyszínen. A betlehemi jászolbölcsőben. De így kellett lennie, mert Betlehem szintén egy nagy örökség, a dávidi-örökség emblematikus helyszíne volt, mely önmaga is üzenetet hordozott. Akár csak Vizsoly, a Biblia bölcsője. Nem maga Vizsoly, a falu vagy az itt lévő közösség a különleges: ilyenfajta gőgös öntudatra nem vezethet el minket ez az adventi párhuzam, hanem Vizsoly kivételes örökségének, és mindemellett jelenkori kicsinységének az üzenete különleges ma számunkra. Az, hogy az evangélium mindenkié! Ezért is választottam beiktatási ünnepségünk és lelkipásztori szolgálatom vezérigéjének a 2 Tim 4,5-öt: „...végezd az evangélista munkáját, töltsd be szolgálatodat!” 
Kovács Zsolt Levente 
vizsolyi lelkipásztor