A kis "Hős"

Sárospataki Református Lapok előző számában megjelent cikkben általánosságban esett szó arról, hogy a gyermek egy családban milyen szerepeket vehet fel, illetve e szerepek kialakulásának okairól.

Mégsem biztos, hogy a tényszerű leírások segítenek felismerni az egyes szerepeket a hittanórákon, gyerek-istentiszteleteken vagy a különböző táborok alkalmával, s ebből kifolyólag a segítségnyújtás lehetősége is elmarad. A mostani cikkben a „hős" szerepet viselő gyerekek hittanórai stb. megnyilvánulásáról szerzett tapasztalataimat szeretném megosztani, valamint azt, hogy miként lehetne segíteni a gyermekeket abban, hogy a felvett szerepek meg ne merevedjenek.

A „hősök" a mi nagy segítőink a hittanórákon. Ők azok, akik majd' kiesnek a padból, csakhogy elmondhassák az aranymondást. Ők azok, akik akkor is figyelnek, és nagyon jól akarnak teljesíteni, amikor a többiek már rég mással vannak elfoglalva. Természetes tehát, hogy a legtöbb hitoktató hálás az ilyen gyermekekért. A gond csak akkor van, ha nem minden válaszadásra őket választjuk, ha nem minden aranymondást nekik kell elmondani. Akkor aztán megsértődnek, sőt előfordul, hogy ki is borulnak. Mert nem tudnak nem teljesíteni...

A gyerekek viselkedése már a hittanórák előtti párperces szünetekben sokat elárul a karakterükből. A hősök az órák előtt - míg a többiek az udvaron játszanak - rendszeresen bennmaradnak az osztályteremben, és a szünetet tábla és padtörléssel, valamint takarítással töltik. Olyan nagy szükségük van a sikerekre, és oly nagy bennük e felelősségérzet, hogyha az osztályból valaki más próbál segíteni nekik, nem engedik, sőt képesek veszekedés árán is elvégezni a feladataikat.

Nyári táborokban szintén elsőként ajánlják fel a segítségüket, hol a konyhában, hol az ebédlő területén. A hét további részében azonban, amikor már másokra kerülne a sor, ők továbbra is kitartóan jönnének. Úgy érzik, hogy a folytonos segítség, tevékenység nélkül nem lennének értékes emberek, éppen ezért, ha véletlenül nem engedjük őket, gyakran kétségbeesett dühkitörés vagy sértődés lesz a vége.

Nem könnyű őket észrevenni, hiszen a figyelmünket legtöbbször a problémás gyerekek kötik le, és mivel ők állandó sikerélményt jelentenek a hitoktatónak, úgy gondoljuk, ők az utolsók, akiknek szükségük van segítségre. Pedig az állandó dicséret, a velük való példálózás csak még jobban megerősíti bennük ezt a fajta viselkedésmódot.

A „segíteni kell" parancs oly erős bennük, hogy felnőttként is gyakran egy segítő foglalkozást választanak maguknak. Kiélhetik végre a belső igényüket - mondhatnánk, de a folyamatnak ezzel még nincs vége. Hiszen ha valaki azért végez segítő szakmát, mert még mindig a családon esett csorbát akarja kiköszörülni (tudattalanul, természetesen), azzal mind ő, mind pedig a környezete (család, segítségre szorulók) életében súlyos károkat okozhat. Az ilyen segítők sokkal hamarabb kiégnek, örömtelenül végzik a munkájukat, és lelkiismeret-furdalást gerjesztenek a munkatársak és a rászorulók között egyaránt. Nagyon fontos tehát tisztázni egy küldetés, hivatás motivációit. Hiszen Jézus sem olyan embereket küld a misszióba, akik valami régi seb miatt vezekelnek, hanem akik csordultig tele vannak az Isten szeretetévével.

Mit tegyünk tehát? - kérdezte a múltkoriban egy nagymama. Majd csak kinövik! - válaszolta biztatóan egy másik anyuka. A tapasztalatok szerint, mint ahogy a fenti példa is mutatja, a gyermekkori szerepeket nemhogy nem lehet kinőni, hanem az éveinkkel együtt nőnek, vastagodnak, merevednek.

Akik gyerekek között vagyunk, akár családanyaként, nagymamaként vagy gyülekezeti gyermekmunkásként, mégis segíthetünk megakadályozni a szerepek megmerevedését. Mindenekelőtt nagyon fontos odafigyelni rájuk a különböző élethelyzetekben: órán, szünetekben, táborokban, otthon stb. Nem sokáig kell várni, míg feltűnnek a merev teljesítménykényszerükkel, állandó segíteni akarásukkal és felelősségvállalásukkal. De mint ahogy a legjobb színészek is elfáradnak, és még a legképzettebbek is kiesnek a szerepükből, úgy a mi kis hőseinknek is vannak nehezebb napjaik, amikor még nekik sem megy az állandó teljesítés, amikor elfáradva még ők is képesek rosszalkodni, nem segítenek és nem teljesítenek. Az odafigyelés után az ilyen pillanatok kivárása a legfontosabb. Ami pedig ezt követi, talán a legnehezebb egy hitoktató számára: engedni, hogy rosszalkodjék a gyermek, vagy másként fogalmazva: elfogadni, értékelni őt akkor is, amikor éppen nem csinál semmit, erősíteni benne azt, hogy ő így is nagyon értékes és jó gyermek a szemünkben. Ha a gyermek az ilyen mélypontokon sorozatosan átéli, hogy ő így (gyöngén és alul teljesítve) is szerethető és értékelhető, van esély arra, hogy kényszeredett, merev karaktere ha lassan is, de gyógyuljon.

Anda Vinnay Judit

Noszvaj