Mese - A nagyravágyó boróka

Volt egyszer egy kerek erdő. Abban a kerek erdőben volt egy borókabokor. A borókabokor szomorú volt mindig, nem volt semmihez sem kedve. Még magára is haragudott, hogy ő csak olyan törpe szúróslevelű kis bokrocska.

Százszor is elgondolta, hogy milyen boldog lenne ő, ha egy éjszaka aranylevelű fa lenne belőle, magasabb a többi fánál. Hogy irigykednének rá, hogy bámulná az egész erdő!

A kis borókabokor addig sírt, addig panaszkodott, míg a jó Isten megszánta, egy csendes nyári este szép altató madárdallal elaltatta. A kis borókabokor aranyos álmot álmodott. Azt álmodta, hogy az erdő közepén nagy, arany fa lett belőle, ragyogó arany lombokkal, arany koronával.

Irigyelték a fák, irigyelte mindenki a világon. Az emberek seregestől jártak csodájára, mindenki tépett magának arany leveléből annyit, amennyit csak elbírt. A többi fa örült és kacagott rajta, hogy arany levele napról-napra fogy. Egyszer csak egészen lefosztották, szomorúan állott ott az erdő közepén.

A boróka megint elégedetlenkedett. Kérte az Istent, legyen ő csak üveglevelű fa, csillogó-villogó leveleivel messze tündököljön. Addig sírt, addig panaszkodott, míg a jó Isten megszánta. Egy csendes nyári este szép madárdallal elaltatta. A kis borókabokor aranyos álmot álmodott. Azt álmodta, hogy az erdő közepén üveglevelű fa lett belőle üveg lombokkal, üveg koronával.

A többi fa irigyelte, irigyelte mindenki a világon. A kis borókabokor boldog volt, mikor a szellő meglebbentette csilingelő leveleit. Az üveglevelek muzsikája messzire elhallatszott.

De boldogsága nem tartott sokáig. Nagy vihar támadt, tépdeste, tördelte a fákat. Az üveglevelű fa reszketett a félelemtől. Egyszer csak megkapta a vihar, csin-csin! A szél összetördelte üveg leveleit. Nagy bánatában sírva fakadt, az erdő meg kacagott rajta.

Most már csak arra kérte a jó Istent, hogy nem kell neki sem arany levél, sem üveg levél, hadd legyen ő csak olyan, mint a többi fa, susogó lombokkal, árnyékos koronával.

A kis borókabokor addig sírt, addig panaszkodott, míg a jó Isten megszánta és egy nyári este szép altató madárdallal elaltatta. A kis borókabokor álmában olyan fa lett, mint a többi fa, susogó lombokkal, árnyékos koronával.

De ebben sem tartott sokáig öröme. A kecskepásztor éppen arra hajtotta a nyáját, a kecskék tépdesték, szaggatták lehajló lombjait. Bánatában megint sírva fakadt, az erdő pedig kacagott rajta.

Most már csak arra kérte a jó Istent, hogy legyen ő megint csak a kis borókabokor, akit nem irigyelnek az emberek, nem tördel össze a vihar, nem tépdes a kecske.

A kis borókabokor addig sírt, addig panaszkodott, míg a jó Isten megszánta, és egy nyári este szép altató madárdallal elaltatta. Mire fölébredt, megint kis szúróslevelű borókabokor lett belőle. Máig is ott van az erdőben. Nem vágyik sem arany koronára, sem üveg koronára, sem nagylevelű lombokra. Mikor a többi fa kopaszon áll a hideg télben, a kis borókabokor akkor is zöld, fölkeresi egy-egy fenyvesmadár, s dalol neki szebbnél-szebb nótákat.

(Paral Bertalanné meséje egy 1893-as Mesés-könyvből)