…és újra kántorképző!

„Nem unod még?" - elképzelem, hogy ezt kérdezi osztálytársától egy diák, mikor az év eleji kérdésre („Hol voltál nyáron?") az ezt feleli: „Kántorképzőn!"

Hát, igen - vannak még csendes őrültek, akik tenger- vagy tóparti sütkérezés helyett képesek magukat három hétre bezárni a négy fal közé: hangszerekkel, énekeskönyvvel, kottafüzettel, jegyzetekkel, CD- és kazetta-gyűjteménnyel és a régi aszkéták nyomdokain haladva sanyargatni magukat tanulással, gyakorlással (!) a nyár közepén. Ráadásul mindezt éveken át! Ó, igen. Mert hát egy tanfolyam nem elég a tökéletességhez: bizony, sok egymást követő nyáron ez az állandósult program. Negyed nyolctól reggeli, háromnegyedtől áhítat, nyolctól este hétig órák, közben gyors ebéd. Este vacsora után áhítat, aztán: „Jaj, holnap dolgozatot írunk zeneismeretből!" Vagy zenetörténetből - vagy mindkettőből?! Diáksors, hiába! No meg tanársors, mert itt senki meg nem ússza: három hét erőltetett menet... Mégis, hogy, hogy nem: nem látszanak érdektelennek, nem kedvetlenek. Sőt! Jól látom? Hiszen mosolyognak, vidámak, kedvesek: „Már alig vártam, hogy újra kántorképző legyen!" - mondja egy lány. Egy fiú még azt is mondta nekem: előző évben, mikor hazament, már másnap hiányzott neki a tanfolyam, a csapat, a nyüzsgés, a jókedv - ki tudja, hogy pontosan mi, de hiányzott. Nagyon hiányzott! Nos, újra együtt! Órák, diákok, tanárok, hangszerek egymás hegyén-hátán: ez az, erre vártam egész évben!

Ilyen érzések kerítenek bennünket, kántorképzősöket hatalmukba minden nyáron. Jó újra látni a régi arcokat, meg persze az újakat is - mert újak is vannak, mindig vannak... És egyre többen! Az idén megdöntöttük eddigi rekordunkat: majdnem százan jöttünk össze tanárokkal és a kicsikkel együtt. Kicsikkel? Kodály szerint nem lehet elég korán nekifogni: „a zenei nevelést már a gyermek születése előtt kilenc hónappal meg kell kezdeni!" Ha ilyen kis emberkéket nem is, de a 10-14 éveseket már évek óta hívjuk-várjuk a kis-kántorképzőre. Mert ilyen is van. Nem a mi találmányunk - Pápáról jött az ötlet, Petrőcz Mária szabadalma. És működik: egyre több tehetséges gyerek jön, szerencsére sokan zeneiskolából, de ez nem követelmény.

Idén július 5 és 24 között rendezte meg a Tiszáninneni Református Egyházkerület szokásos nyári kántorképző tanfolyamát Miskolcon. Hagyományosan a záró-koncert előtti héten került sor a kis-kántorképzőre (15-22-ig), külön tanári karral; és lehetőséggel, hogy a koncerten ők is önálló műsorral vegyenek részt. Éltek is vele: Draskóczy László énekfeldolgozásait adták elő, különböző hangszerek kíséretében, Borbélyné Béres Enikő vezetésével. A „nagy" tanfolyam tanulmányi vezetője Berkesi Boglárka volt. Az 1993-as sárospataki kezdés óta kialakult tanári karral működik a tanfolyam, néha persze váltjuk egymást, de már ránk is érvényes, hogy nincs nyár kántorképző nélkül...

Az órák sorjázásában azért most is volt mód lazításra: népi táncház a kollégium belső udvarán, hivatásos zenészekkel, táncosokkal; és tengerentúli testvérekkel is találkozhattunk, hacsak rövid időre is. Amerikából, Charleston-ból érkeztek: a First Scotch Kirk Choir, az Első Skót Presbiteriánus Énekkar. A Deszka templomban énekeltünk együtt. Becsületükre legyen mondva, szépen megtanulták magyarul a nálunk is énekelt dicséreteket, és mi is igyekeztünk egy-egy angol versszakkal a kedvükben járni. A tanfolyam záró koncertjére július 22-én került sor a Miskolc-Belvárosi református templomban: Szokolay, Vulpius, Händel, Haydn, Schütz, Mendelssohn, Gárdonyi Zoltán művei hangoztak el.

Sokat lehetne írni arról, hogy a zene milyen fontos missziós eszköz, hogy mennyire elfelejtettük a liturgiában betöltött szerepét, hogy mennyire fel tudja emelni a lelkeket az igehallgatásra készülve egy-egy oda illő orgona- vagy kórusdarab. De majd egy másik alkalommal. Addig se hagyjuk szétheverni kincseinket. Minden ilyen tanfolyam egy-egy kincsgyűjtő akció: talán ezért jönnek a gyerekek és a tanárok is olyan szívesen vissza minden évben ide...

Kun Zsuzsanna

tanár, egyházzenész