Emlékezet a pataki diák, Horkay József nyugdíjas református lelkipásztorra

Gyászoló Szeretteim!

1930 szeptemberében - 10 évesen - együtt indultunk sok-sok közös jellemzővel akkor legfőbb célunk felé, hogy pataki diákok legyünk és lehessünk. Ekkor ugyan még nem tudtuk, amit a költő így fogalmaz: „Diák marad az ember, amíg él, / S leckéjét a sírig tanulja, / S nehezebbet folyvást a réginél." Azután és azóta megtanultuk megint közösen, de most már együtt - először itt Patakon 12 diákéven át - majd pedig eddig 85 éve a földi életben.

Az 1938-as érettségi tablónkon is egymás mellett vagyunk a volt 40-es létszámú osztályunkban. Ő előbb, utána a sorban. S mint hajdan a római hadseregben egy-egy megvívott csata után számbavételkor a hiányzó bajtárs helyett a hajdan hozzá valamelyik legközelebb álló élő kiáltotta, mondta helyette a „jelen"-t, - úgy most én is itt és most!

Jelenben hangzik hát az a pataki diák múlt, ami őt szent örökségképpen végigkísérte pályáján mint fáklyavivőt onnan Patakról; majd oda és ott, valahol csak szolgált: Berente, Rudabánya, Sajóvelezd, Ózd, Szuhafő, Szalonna, Sajókaza, Mezőcsát gyülekezetében, vagy egyházmegyei tanácsbíróként és egyházkerületi jegyzői tevékenységével a hit, haza és emberiség szeretet-szolgálatában.

Horkay József, kedves testvérünk ugyanis már diákkorában jól megtanulta leckéjét a pataki három fáklya fényénél, és élte, nemcsak hirdette, hogy „A hit a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látottakról való meggyőződés." Megtapasztalta már mint diák, és vallotta, hogy „Nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük." De a vándor és bujdosó létben úgy tudta szolgálni és szeretni az átmeneti otthont adó hazát és embertársat, ahogy azt Isten rég kimérte, kívánta, meghagyta, parancsolta. És a hű szolga engedelmeskedett.

Házasságot 1948. május 17-én kötöttek Szuhafőn Lenkey Erzsébet Lenkével, így 56 évet éltek együtt. Három leánygyermekük született és hat unokájuk.

Az oly hűséges pataki diák tavaly a 65 éves érettségi találkozónkon már nem lehetett ott testi gyengélkedése miatt, csak üzent a négy megjelentnek, noha még tizenegy élő mondhatta volna akkor vele együtt személyesen a „jelen"-t.

Itt és most a még élők nevében köszönnek el tőle Arannyal szólva, így:

„Legyen közös, nagy vigaszunk:

A Lélek él; találkozunk!"

Hisszük, hogy úgy lesz!

Demeter Gyula

Elhangzott 2004. március 29-én Miskolcon a Deszka templomban; miután kívánsága szerint a szuhafői temetőbe helyezték hamvait, hová öt hét múlva 52 évesen középső asszony-lányukat is eltemették.