A fák állva halnak meg (búcsú atyai barátomtól, Pápay Sándor tanártársamtól és cserkésztestvéremtől)

„Hitvallásom:

Köszönöm a Gondviselőnek, hogy emelt fővel járhatok. Csak az Úristen segítségével alakulhatott ki bennem egy olyan túlélési stratégia, amelyben sikerült megőriznem a legdurvább, a legaljasabb, a leggonoszabb világban magam világát. Példaképeim segítettek a saját utamon járni... Egyet tudok, hogy a jót csupán a jóért teszem. Nem várok viszonzást, hálaszót, mert ami nekem jó, az jó másnak is. Így csak örökségemet osztottam szét, és ennyit tenni kellett."

Emlékszem, hogyan kezdődött. Valami miatt az internátusban járt és benézett a Ráday család tanulójába. Beszélgettünk erről-arról, amikor meglátta a falon Ady Endre bekeretezett képét és alatta az idézetet:

„Mikor elhagytak,

Mikor a lelkem roskadozva vittem,

Csöndesen és váratlanul

Átölelt az Isten."

Hosszan rám nézett - nem szólt semmit -, de úgy emlékszem egy kicsit fátyolos lett a szeme. Azt hiszem, akkor fogadott bizalmába.

Aztán később leadta a cserkész felszerelését - cserkészinget, cserkésznadrágot - kimosva, kivasalva, takarosan összehajtogatva, ahogy cserkészhez illik. „Kedves Tibor, a szívem továbbra is a tiétek, de én ezt már használni nem fogom. Add oda valamelyik szegényebb sorsú cserkészednek. Használja egészséggel!" Amikor befejezte cserkész pályafutását, akkor is segíteni akart, mert nem csak tudta a cserkésztörvényeket, hanem élte is. (3.cserkésztörv. A cserkész ahol tud, segít.)

Később úgy alakult, hogy minden nagyobb ünnep előtt felugrottam hozzá egy kis baráti beszélgetésre. Félórásnak indult, de mindig 1-2 óra lett belőle - észre sem vettük. Ilyenkor mindenről beszélgettünk, hitről, napi dolgokról, politikáról, fociról, cserkészetről, diákcsínyekről, stb... de valahogy mindig a nevelésnél kötöttünk ki a végén, mert ez izgatott legjobban mindkettőnket. Mi lesz ezzel az ifjúsággal, ha így mennek tovább a dolgok? Az volt a meggyőződése, hogy a protestáns iskolák legfőbb erénye mindig is a nevelés volt. Ha jól van nevelve és motiválva a diák, a tudással már meg fog birkózni. Mert belé van oltva a tudásszomj, tanulni akar, és tudja, melyik könyv hol található a könyvespolcon. Teljesen egyetértettünk.

Sokat beszélt nekem Karácsony Sándorról, a nagy tudású nevelőről, református professzorról és cserkésztisztről. A vele való kötetlen beszélgetésekről, a „szeánszokról", ahogy ők, az egyetemisták nevezték maguk között ezeket az együttgondolkodásokat. Embert én még ilyen szeretettel nem hallottam tanáráról beszélni. Egyszer azt mondtam, hogy nekem te vagy Karácsony Sándor. Azt válaszolta valami utánozhatatlan szerénységgel: „Hol vagyok én őhozzá képest?!" Aztán váratlanul bement a belső szobába, és egy gépelt papírlappal tért vissza. „Ezt neked adom, kedves Tibor, nálad jó helyen lesz, talán még hasznát is veheted" - mondta tréfásan. Gyorsan átfutottam. „Hitvallásom és Búcsúszavak voltak a fejezet címek, összehajtogattam, és zsebre tettem, majd csak otthon olvastam el tüzetesen. Mikor a végére értem, a szívem a torkomban dobogott, szólni nem tudtam volna hangosan! Csak „sírni, sírni, sírni", ahogy Ady írta egyik megrázó versében.

„Búcsúszavak:

Hálát adok az Isten kegyelmének, hogy hívatásom, elkötelezettségem során ilyen hosszú működésre adott erőt, egészséget, képességet és lehetőséget nekem. Szolgálhattam a közjavát, a magyarságot, a református hitemet és azokat az eszményeket, amelyek népem megmaradását segítették elő. Szerettem a tanári pályát, szinte megszállottként hivatásomnak tekintettem. Szerettem, szolgáltam, segítettem, mert vonzottak a becsületes, tiszta fényű diákszemek.

A pálya végén hálásan köszönöm az elismeréseket, a kitüntetéseket. Isten áldja meg népemet, megtépett, megtaposott hazámat, a miskolci Lévay József Református Gimnáziumot és mindazokat, akik a jóért áldozatot tudnak hozni."

Nem szabad szégyellni, ha sírunk, amikor elmennek mellőlünk - a sírba. Az érzelmeket nem szabad kitörölni a szívünkből. Ott van a helye. A szívnek dobogni kell, a könnynek kicsordulni. Azért van mind a kettő!

Elmentél Sándor bátyám. Gyorsan, de nem készületlenül.

„És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek...", - de Ő nem fövenyre épített.

Parajos Tibor

tanár, cserkésztiszt