Hallgatag, álmodozó gyerek

Gyermekkorom egyik legkedvesebb játéka a bújócska volt, melyet különösen házon belül, valamelyik barátom otthonában szerettem játszani. Egyik alkalommal egy ágy alatt kerestem búvóhelyet, azt gondolva, hogy ha becsukom a szemem, láthatatlanná válok, és így még a kereső sem fog megtalálni. Az álmodozó is bújik, láthatatlan szeretne lenni, no nem játékból, hanem hogy ezáltal megvédhesse magát a szülők kiszámíthatatlan reakcióitól.

Már az is baj, ha hallgat? - tehetnénk fel joggal a kérdést. Különbség van azonban a csöndes és az álmaiba menekülő gyerek viselkedése és személye között. Míg az előbbi a veleszületett vérmérséklete, kiegyensúlyozottsága miatt ilyen, addig a beteg vagy nem jól működő családok álmodozói azért próbálnak láthatatlannak mutatkozni, mert ily módon képesek függetleníteni magukat a családi feszültségektől, s mert úgy gondolják, hogy igényeik kifejezése csak teher lenne a család számára. Éppen ezért semmiféle, vagy legalábbis nagyon csekély kívánságot vagy igényt támasztanak a szüleikkel szemben, aminek következtében nagyon kevés figyelmet kapnak a családban. Az ilyen gyermekek visszahúzódnak a magányosságba, egyetlen bevételük a naphosszat való álmodozás, talán éppen egy szép családi életről. A külső környezettől kapott kudarcok, a feszültség még inkább arra készteti őket, hogy egyre gyakrabban belemeneküljenek egy álomvilágba, amely odáig is elvezethet, hogy már nem tudnak különbséget tenni a valóság és az álom között. A szakirodalom szerint ők a „könnyen kezelhető" gyerekek, akik állítólag semmi problémát nem okoznak, de valójában „elveszett gyermekek."

Hittanórákon többnyire nincs gondunk velük, sőt, sokszor megkönnyebbülve tapasztaljuk, hogy ők nem követelnek annyi odafigyelést. Ugyanakkor, tekintetük elárulja, hogy nincsenek jelen az órán, nem kapcsolódnak be az anyagba, s hogy elérhetetlenül messze vannak. Magányosságukban nehezen motiválhatók, saját véleményt nem képviselnek, megfoghatatlanok. „A józan és nyugodt viselkedés mögött nagyon magányosnak érzik magukat, másnak, mint a többiek - egy nullának." Érzéseiket nehezen mutatják ki, éppen ezért nem könnyen kötnek barátságot. Ahhoz azonban, hogy ezek a gyerekek egyszer átéljék az Istennel való személyes és valóságos találkozást, nekünk katechétáknak nagyon sok lehetőségünk van. Az egyik legnagyobb kihívás velük kapcsolatban, hogy állandó kezdeményezésünkkel, érdeklődő kérdéseinkkel tudatosítjuk bennük, hogy jelenlétük számít, hiányukat észrevesszük. A különböző motivációs fogások mellett, már a hitoktató puszta jelenléte és személyes kisugárzása is lelkigondozói hatással bírhat. A személyes kötődéseket hiányoló álmodozók közti munka nem más mint támpillérek letétele egy olyan hídnak, amely a jövőben remélhetőleg mennyei és földi pontokat is összeköthet.

(Felhasznált irodalom: Winfried Huber: Fordulópont a szenvedélybetegek kezelésében. Debrecen, 1993. 140.o.; Nagyné Drizner Zsuzsanna: Szakdolgozat 17.o.)

Anda Vinnay Judit, lelkipásztor

Noszvaj