„Tegyetek…” - (Tanítványosítás, avagy ifjúságunk nevelésének néhány kérdése)

Örömmel tapasztaljuk, hogy a Fórum rovatunk kezd valóságos fórummá válni: hozzászólásokkal és válaszokkal. Még nagyobb örömünkre szolgál, hogy akadt olyan is, aki új témát tart érdemesnek arra, hogy nyilvános vitát nyisson róla. Mi pedig újra csak bíztatjuk az Olvasót: ragadjon tollat vagy billentyűzetet és írja meg véleményét.

„Bizonyos, hogy egy méreteiben és jelentőségében minden eddigit felülmúló pedagógiai válságnak vagyunk tanúi. Ez a válság éppúgy vonatkozik a pedagógia tudományára, mint a gyakorlati nevelői tevékenységre. Alapjaiban rendült meg és omlott össze a pedagógusoknak az az ősi meggyőződése, hogy a nevelésnek és a nevelőnek teremtő hatalma van. Végzetes tévhitnek bizonyult az a pedagógiai dogma, hogy a nevelők mindenható emberek, akik lelket, életet, jövendőt alkotnak. Ezt a bálványt nem elméleti meggondolások, hanem a valóság rettentő tényei döntötték le. Tulajdonképpen, mint minden sorsdöntő fordulatot, mely az igazsághoz vezet közelebb, ezt is örvendetesnek kell tartanunk."

Elgondolkozva a fenti idézeten - őszintén megvallva - igent kell mondanunk rá, pedig ezeket a szavakat Makkai Sándor 1937-ben vetette papírra „A lelkész mint pedagógus" című írásában. Nap mint nap tapasztalhatjuk a fent idézett sorok igazságát, ha iskoláinkat, gyülekezeteink iskolai környezetét vizsgáljuk. Példaként álljon itt három kérdés.

- A 'mai modern társadalom' kezdetű, iskolai helyzetet elemző mondatok, helyzetjelentések, eredményleírások azt mutatják, hogy az új évezred számtalan már ismert probléma megerősödését, nem ismert bajok felszínre kerülését, új, megoldásra váró gondok kialakulását hozta magával. Avagy nem az új évezred hozta, hanem mindig is az emberek közt volt? Ez legyen az első kérdésünk.

- A mai diák amellett, hogy se nem jobb, se nem rosszabb a régieknél összehasonlíthatatlanul más körülmények között él, mozog, tájékozódik, fejlődik, alakul. Tudását nem a szülőktől, nem a pedagógusoktól, hanem kortársi közösségeik tagjaitól, az őket körülvevő „környezetből" szerzi be. Ez egy újabb kérdést vet fel, hiszen a gyülekezeteink, közösségeink ezeknek a „környezetek"-nek részei.

- Mérések - hazaiak és nemzetköziek -, összehasonlítások igazolják, hogy a diákok a megszerzett tudást nem, vagy csak nagyon kis mértékben tudják hasznosítani, ma divatos szóval élve nem kompetensek, tudásuknak nincs gyakorlati értéke, azaz: nincs tudásuk sem (hiszen, amit nem használnak, az nem érvényesül, majd elvész). Ha az előbbi gondolatok kérdéseket vetettek fel, akkor azt kell mondani, ez utóbbi teszi fel a legsúlyosabb kérdéseket.

A ma felnövő generációk útkeresése, a mai magyar társadalom állapota össznemzeti kérdés (kinek az, kinek nem), a diákok tudásszerző műveleteinek befolyásolása főleg rejtetten, informálisan működik, tehát személyiségfüggő (jórészt a pedagógus, a lelkipásztor személyiségétől függ). A megszerzett tudás hasznosítása, a gyakorlatiasság, a kompetencia, egyszerűen, magyarul: „a célok a tanításban" a vallásoktatás legégetőbb kérdése is. Ez az a kérdéskör, ahol a leginkább megosztottnak tűnik, mind a pedagógustársadalom, mind - és engedtessék meg, hogy számomra itt s most ez legyen a fontos - a lelkipásztori kar.

Feltenném szívesen a kérdést: ki mit tart a gyülekezeti, iskolai vallásoktatás legfontosabb feladatának. Ha e cikkben idáig érve valaki azt mondja: „ez nem kérdés", kérem gondolkozzon el az alábbiakon.

Tegyük fel a következő kérdéseket magunknak, szépen, sorjában:

1. Mit várok lelkipásztorként a gyermekek hitoktatásától a gyülekezetemben?

2. Mi a célja egy református középiskola hitoktatásának?

3. Milyen eredményre vagyok büszke egy-egy konfirmáció alkalmával?

4. Miért tartok református hittanórát a községben, ahol élek?

Személyes vallomással talán könnyebben oldhatom a kérdések feszültségét: nekem a fentiekre - bár jelenleg nincs gyülekezetem - a „soli Deo gloria" igazsága mellett négy különböző válasz jött ki.

Mivel tudom, hogy egyházunk jövője, minden, az egyházában élő embert foglalkoztat, szükséges, hogy a pedagógiai válságokat kezeljük, sőt - progresszív felekezet lévén - ha kell, elébe is menjünk. Középiskolai szinten erre példa az új érettségi rendszer bevezetése, ez nem vészhelyzet, de sok mindent kell újragondolni. Kátéoktatásunk kérdései közül elég, ha csak a mára széthullott, elődök példája nélkül maradt családok problémáját említjük. És beszélnünk kell a hittan (vallástan, hit- és erkölcstan) gyakorlati hasznáról itt, e földi keretek között.

Kérem a lelkipásztor és/vagy hitoktató testvéreket, a katechetikai referenseket, iskolaügyekben jártasakat és az érdeklődőket, írják meg véleményüket, tapasztalatukat e témában. Fórum-formában, egymást tanítva értékeljük a mai hitoktatói gyakorlatunkat. Így talán közép- és általános iskoláink helyzetéről, iskolai, illetve gyülekezeti hitoktatásunkról is többet tudhatunk.

Makkai Sándor fent idézett tanulmányának alapgondolata indítson minket közös munkára:

„Az Anyaszentegyház,... mint Krisztus teste élő organizmus, mely önmagát saját élettevékenységei által tartja fenn és valósítja meg. Ezek az élettevékenységek mind sajátosak, külön-külön részlet-feladatokat szolgálnak, de mégis valamilyen egységben vannak egymással... ."

Kovács József, Sárospatak

lelkipásztor, vallástanár