Magyar nép, keresztyén élet

Szabálytalan gondolatok a magyarságról

Volt egy népszavazás három hónappal ezelőtt. Már kevesen foglalkoznak vele, mert az emberek többségét aktuálisabb és közvetlenebb problémák érdeklik. Túl vagyunk rajta.(?)

Azokban a hetekben sokféle gondolat hangzott el, vagy került leírásra nemzeti identitásunkkal és határon túlra került nemzettesteinkkel kapcsolatban. Nem vállalkozom ezek elemzésére vagy szintetizálására, csupán a gondolkodáshoz és továbbgondoláshoz nyújtok szerény adalékot.

Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy a határainkon túl élő magyarokkal kapcsolatos magatartásunkat nem tekintem anyagi-gazdasági kérdésnek, bár készséggel elismerem, vannak ilyen - el sem hanyagolható - aspektusai.

Közhelyszámba megy az a megállapítás, hogy a mai Magyarország határain túl élő nemzettestvéreink szülei és nagyszülei egyszer csak arra ébredtek, hogy hazátlanoknak, idegennek, sőt ellenségnek tekintették őket, ezért fizikai bántalmazásokat is el kellett szenvedniük. Nagyon hálásan vették tehát, ha valaki parányi módon is jelezte, gondolunk rátok, együvé tartozunk.

A 70-es években többször meglátogatva az Erdélyben élőket, megtanultuk, hogyan kell konspirációs módon találkozásokat szervezni, éjszakai sötétségben, titokban megközelíteni vendéglátóink házát, nehogy ott tartózkodásunk miatt súlyos büntetést kelljen fizetniük. Bibliát, keresztény irodalmat, élelmiszert és ruhaneműt vittünk, ami miatt a határon időnként bizony fél éjszakát is kellett vesztegelnünk. Sokan értettük meg a Szentírás szavait, mely mindannyiunkat arra tanít, hogy a testvér, a szorult helyzetbe lévő mellé kell állni.

„Egymás terhét hordozzátok: és így töltsétek be a Krisztus törvényét". Gal 6,2

„Hol van Ábel, a testvéred?" 1Móz 4,9

Pál apostol még önmaga vesztét is elviselné testvérei üdvösségéért.

Jelenleg úgy tűnik, a magyarság egy jelentős részének nincs kapcsolata nemzeti történelmünkkel. Márpedig ha egy nemzetnek nincs múltja, nem lesz jövője sem. Sokan a bűnös nemzet gondolatánál ragadtak le, amelybe még az is belefér, hogy a határon túliak az okai az ország felszabdalásának.

Trianon sokszor ma is tabu téma, akik beszélni mernek róla, könnyen megkapják a nacionalista, vagy békétlenkedő jelzőt. Számolnunk kell nemzettudatunk súlyos hiányosságaival. Tengeren túl az USA felirat, vagy amerikai zászló minduntalan megjelenik az öltözeten, intézményeken, mert a nemzeti büszkeség szimbólumai. Magyarországon ha valaki kokárdát mer kitűzni, az provokál vagy hivalkodik.

Egoista, fogyasztói társadalmunk életszemlélete nem tud messzire tekinteni. Nem gondolnak arra, hogy ember voltunk méltóságteljes megélésének morális és spirituális összetevői is vannak. A népszavazási kezdeményezés lehet, hogy vet fel aggályokat némelyekben, mégis érthető mozdulat az évtizedeken keresztül visszafojtott, elnyomott vágy megfogalmazásához: Együvé tartozunk! Azonos a történelmünk és az anyanyelvünk!

A kérdés nemtelen vulgarizálása (financiális kérdéssé degradálása) történt. Gyermekded, szűklátókörű kifogásokat szajkóztak: „Németország is majdnem beleroppant az egyesítésbe", „Nekünk is kevés a munka".

Történelmi esélyt szalasztottunk el. Nemzedékünk tehetett volna egy gesztust Trianon sebeinek gyógyítása érdekében. Ehelyett az üzenetünk újabb taszítás: „oldjátok meg magatok gondjaitokat". Lehet érvényesülni rafinált módszerekkel ma is, hiszen itt is, ott is nőhettek fel milliárdosok.

Az autonóm gondolkodók tömegében e néhány sorral csak azt remélem elérni, hogy sokan biztatást nyernek gondolataik megfogalmazásához, vagy ennél jobb kifejtéséhez. Ne menjen feledésbe 2004. december 5.!

Szilágyi Zoltán

vallástanár-lelkipásztor, Arnót

A piacon szoktam látni ezt az öregasszonyt. Kertes családi házban lakik, kettesben a férjével, nyugdíjasként is viszonylag elfogadható életszínvonalon. Tavasztól őszig a telekre járnak. Korábban a piacra is vittek eladni ezt-azt. Lányuknak családi házat vettek. Ő is a közelben lakik, az „élettársával", de nekik már nincs gyerekük. Fiuk Ausztráliában él, nem is jön haza, „olyan jól érzi ott magát".

Leszűkült élet ez. Nincs benne a másokért érzett felelősség. Sem a saját életükért, sem a gyermekeikért. Ha az asszony arany fülbevalóit nézem, arra gondolok, annak az árából nyugodtan vásárolhatott volna magyar kereskedőtől cipőt, meleg holmit. Akkor annak a boltosnak is több jövedelme lett volna, talán nem kellett volna átadnia a helyét a kínaiaknak. (Ha olyan politikusaink lennének, akik az ország érdekét nézik, akkor maradt volna hazai kézben cipőgyár, ruhagyár, élelmiszeripari terméket előállító üzem, stb.)

Ha a két gyerekét családszeretetre neveli, akkor a fia már rég hazatért volna annyi év után öreg szüleihez, a lányuknak nemcsak „élettársa" lenne, hanem férje, gyerekei. Élnek maguknak, bezárkózva a közvetlen testi igény dióhéjába. (Ha olyan politikusaink lennének, akik az egyén felelősségét hirdetik és szándékát segítik a családalapításban, a család megtartásában, akkor a családról nem úgy beszélnének, mint a családon belüli erőszak terepéről. Akkor a gyerekről nem úgy beszélnének, mint a „háztartások" súlyos, terhet jelentő költségvetési tételéről, hanem mint olyan csodáról, akiben megnyilvánul a saját magunk, saját családunk, a saját falunk/városunk, saját nemzetünk, a saját emberi világunk iránt érzett felelősség. Csak akkor létezünk, ha a létet átadjuk születő gyermekeinknek.)

Ez a házaspár és lányuk az „élettársával" nemmel szavazott a kettős állampolgárság ügyében, nehogy megterheljék őket a beözönlő, éhes, fosztogató magyar hordák. (Ha lennének olyan politikusaink, akik felelősen gondolkodnak, akkor minden tettük az integrálást, a szolidaritást szolgálná. Keresnék az összetartozást erősítő szálakat az országon belül, határainkon kívül.)

Ebből adódik a feladat.

Az öregasszony a kínai edzőcipőben, cicanadrágban és a hatalmon lévő politikusok összetartoznak. Rákosi nevelte, Gyurcsány használja őket. Együtt voltak képesek gonosz vigyorral megtagadni testvéreinket. Nem lehet ez a létmód a példa ebben az országban! Azokat a politikusokat, akik ezt hirdetik, le kell győzni!

Már van több mint másfél millió felelősen gondolkodó választópolgár, családostól legalább három millió ember. A mi felelősségünk, hogy mi legyünk a nemzet életének kovásza.

Dr. Mezei István

szociológus, Miskolc

János apostol első levelében ezt olvashatjuk: „Akinek pedig van miből élnie e világon, és elnézi, hogy az ő atyjafia szükségben van, és elzárja attól a szívét, miképpen marad meg abban az Isten szeretete?"

Elmondok egy történetet. Egy család egyik férfi tagja hadifogságba esett. Sokáig nem hallottak felőle semmit, és beletörődtek abba, hogy meghalt. A testvérei elosztották maguk között az ő örökségét is. Egyszer azután, nagy sokára, hazajött a testvérük Megöregedve, lesoványodva, elcsigázva. Természetesen azonnal megismerték. Mivel azonban kiderült, hogy minden papírja odaveszett, úgy tettek, mintha nem ismernék. Nem akarták megosztani a szűkös örökséget. A hazatért testvér könyörgött nekik, hogy fogadják el őt. Ő nem kér az örökségből, csak a nevét adják vissza neki. Elzárkóztak előle, elutasították, elküldték: nem vagy a testvérünk! Vajon mit érdemelnek ezek a testvérek?

Tua res agitur. Rólad, rólunk van szó. Több mint nyolcvan éve elszakított honfitársaink hozzánk jöttek: adjátok vissza nekünk a nevünket. A veletek közös nevünket. Nem kérünk tőletek örökséget, csak azt, hogy úgy járhassunk közöttetek, mint akik otthon vannak. Hiszen testvéreitek vagyunk!

Erről kellett volna döntenünk egy népszavazáson. Vajon kit követtünk? Azokat, akik azzal ijesztgetnek, hogy meg kell osztanunk az örökséget, vagy Istent, akitől mindent kaptunk, aki megváltásunkra adta egyszülött Fiát. Mert Ő adta nekünk testvérül a testvért. Így szólt az Írás: aki elzárja szívét, miképpen marad meg abban az Isten szeretete? A válasz egyértelmű: sehogy.

Az Írás azt is mondja: Ha valaki azt mondja: szeretem Istent, testvérét viszont gyűlöli - elutasítja - az hazudik, mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent sem, akit nem lát.

Azt a parancsot kaptuk tehát Tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse testvérét is.

Urunk segíts, hogy befogadó szeretettel szerethessük testvéreinket! Ámen.

Török István

lelkipásztor, vallástanár, Sárospatak

Politika és keresztyénség

gy gondoltuk, hogy a jelenbeli megközelítéseken túl ilyen témákban érdemes a múltba nézni. Elkezdtem hát keresgélni. Úgy gondoltam, nem lesz nehéz dolgom, mivel abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy bármikor átsétálhatok a Nagykönyvtárba, ott pedig könyvekből, iratokból van elég. Legelőször az általam igen nagyra tartott Barcza József professzor úr írása akadt kezembe a hatvanas évekből. A szekularizáció folyamatáról ír (milyen érdekes, ma már szinte értelmezhetetlen ez a fogalom, akkora a kavarodás, a tisztázatlanság, hogy a szekularizáció helyett sokban inkább asszimilációról beszélhetünk) és igen érdekesen nemcsak tudósokra, kutatókra, hanem a Bibliára hivatkozik, mégpedig a Prédikátor 7:10-re: „Ne mondd ezt: mi az oka, hogy a régi napok jobbak voltak ezeknél? Mert nem bölcsességből származik az ilyen kérdés."

Pedig én éppen így gondoltam, mint ahogy beszélgetéseinkben sokan fogalmazunk hasonló tartalommal. Akkor tehát nem azért keresek példát a múltban, hogy rátaláljak egy jobb, keresztyénibb korszak jobb példájára, hanem azt keresem, hogy a múltban, mely éppoly terhelt és nehéz, küzdelmes időszakokból áll mint mai világunk, hogyan küzdöttek meg eleink a maihoz sokban hasonlító kihívásokkal.

Könyvek sokaságával utaztam korokon, korszakokon át oda-vissza távolabbi és közelebbi múltba, végül megálltam Vályi Nagy Ervin könyvénél, melynek címe Minden idők peremén. Találtam benne egy írást, mely a keresztyénség és a politika viszonyával foglalkozik. Nem olyan gondolatok következnek tehát, amelyek azt vizsgálják, hol tartunk, ezt megteszik most mások. Mindannyian tudjuk, érezzük, tapasztaljuk, hogy nagyon mélyen. Vályi Nagy Ervin azt kérdezi, keresi, hogyan kell nekünk ehhez keresztyén emberekként viszonyulnunk, hogy ne csak keseregjünk, hanem tenni is tudjunk. Létezni, tenni megfelelőképpen. Három fogalmat veszünk sorra: a politika, a keresztyénség, valamint a politika és keresztyénség viszonya, mégpedig olyan szempontból, hogy mi az, amit tehetünk.

Összeállította: Barnóczki Anita