A Bohóc - Ál –(h)arcaimban, talán magam elől is elrejtőzködöm

Egy rosszul működő család hálójából legkevésbé a gyermekek vonhatják ki magukat. Valószínűleg ők vannak a legnehezebb helyzetben, hiszen tehetetlenségük miatt különösen is érintettek. Teljesen ki vannak szolgáltatva a felnőttek világának. Éppen ezért ha a hittan órákon „nehéz" gyermekekkel találkozunk, tudnunk kell, hogy ők elsősorban egy összetett rendszer áldozatai.

A mókamester szerepet játszó gyermek is áldozat, hiszen a kényszeres „viccgyártó" viselkedése a család depresszív hangulatára és állandósult borús légkörére adott tudattalan válaszreakció. Ezek a gyerekek nagyon jól érzékelik az otthoni feszültséget, lehangoltságot, melyet állandó mozgékonyságukkal, poénjaikkal igyekeznek feloldani, a családi válságot késleltetni. A lehangolt családtagjaink vagy barátaink felvidításában természetesen még nincs semmi rossz. A szerep ott kezd megmerevedni, amikor a gyermek saját magát okolja szülei rossz kedvéért, s ha magát teszi felelőssé a borús légkör kialakulásáért. Éppen ezért

„a bohóc jelentősége igen nagy lehet, mert biztosítja a családtagok érzelmi túlélését, és fontos ellenszabályozásról gondoskodik a családi körben." (Winfried)

A szerepet játszó nem azonos a természetükből fakadóan humoros emberekkel. A bohóc abban különbözik a jókedvvel megáldott gyermektől, hogy az ő viccei nem belülről, természetéből fakadnak, hanem azokat egy külső kényszer (rossz hangulat, feszültség) motiválja, ami miatt előbb-utóbb fárasztónak, idétlennek hatnak. A bohóc tréfái tehát kétségbeesett kísérletek a család megmentésére, az otthoni légkör derűsebbé tételére. Szélsőséges esetben a gyermek a szerepből kifolyólag hiperaktívvá válik, amelyet gyakran gyógyszeresen kezelnek. Ezen az úton azonban a gyermek megtanulja, hogy a tabletták szedésével magát jobban érezheti, és ezáltal drogveszélyeztetetté is válhat.

A teljesítményközpontú iskolarendszer nehezen tűri a túlságosan mozgékony gyermekeket. A tanárok (beleértve hittantanárokat is) jobban kedvelik a bamba, de nyugodt gyerekeket, mint az izgágább típusokat. Ha nincs elég türelmünk zaklatott viselkedésük mögé nézni, hamarosan ők válnak majd az első számú közellenségeinkké, amely tovább merevítheti a kínzó álarcot, s a későbbiekben éretlenséghez és érzelmi zavarokhoz vezet. A feléjük vezető út megtalálásához nem is elegendő az iskola keretein belül történő hitoktatás. Szükség van az iskolán kívüli programokra, személyes lelkigondozói alkalmakra.

Nemrégiben került a kezembe J. Patton: The Crying Clown (A síró bohóc) című festménye. A kép egy felismerhetetlenségig kifestett férfit ábrázol, mely ugyanakkor mégsem tudja eltakarni a bohóc lehulló könnyeit. Hasonlóan a mi bohócaink álarcai mögött szorongó, fáradt, sebezhető, szomorú arcocskákat látnánk, akik az általuk elfogadott személyt talán még beengedik a színfalak mögé. Éppen ezért, ha gyermeki szerepekről és azok gyógyításáról esik szó, elengedhetetlenül fontos fe­ladata van a hitoktató érettségének, krisztusi lelkületének, jézusi látásának és elfogadásának éppúgy, mint a családgondozásnak.

Befejezésül hadd zárjam a cikket Farkas Jánosné Zsóka néni: Fehérke című meséjének a részletével, melyben Bátor, az egyik bárány így tanítja kis barátját, Fehérkét: „Izgágának nagyon nehéz természete van. Sokat küzd ellene - kicsit gondolkozott -, könnyű azt szeretni, akinek olyan jó természete van, mint a mamádnak, Csendesnek. De Izgága jobban rá van szorulva a szeretetünkre és a segítségünkre, hogy megszabaduljon rossz természetétől."

Anda Vinnay Judit

lelkipásztor, Noszvaj

(Felhasznált irodalom: Winfried Huber: Fordulópont a szenvedélybetegek kezelésében Debrecen, 1993. 140 o.; Nagyné Drizner Zsuzsanna: Szakdolgozat 1999. 18.o.; Farkas Jánosné Zsóka néni: Fehérke Budapest, 1996. Evangéliumi Kiadó 19.o.)