Egy falu és egy gyülekezet ünnepe

Csodálatos reggelre ébredt március 13-án egy csereháti kis település, Alsóvadász lakóinak apraja és nagyja. Vasárnap reggel volt, de ez a vasárnap különleges nap volt. Az előttünk jártak ezt a vasárnapot így emlegették „fekete vasárnap".

Igen, a virágvasárnapot megelőző vasárnap valóban fekete vasárnap, ami Urunk eljövendő szenvedésére utal. Mi azonban nem szomorúságra ébredtünk azon a reggelen. Ünnep volt ez számunkra. Hiszen ezen a vasárnapon adtunk hálát az örökkévaló Istennek azért, hogy annyi szenvedés, véráldozat és annyi megpróbáltatás után is van, létezik, él Istennek e helyre telepedett népe, felekezetre való tekintet nélkül.

Írásos oklevelek 1280-ban említik először a három településből létrejött Alsóvadászt. Ez a három település: Vízvölgy, Jánosd és Vadász. A történelem viharai között 725 év valóban nagy idő, de mégis rövid, ha az Isten örökkévaló távlatait nézzük.

Ökumenikus istentiszteletre hívogatott a református egyház harangja. Ebből az alkalomból az Alsóvadászról elszármazottakat is meghívtuk, akik meghívásunkat elfogadva a falu jelenlegi lakóival együtt ünnepeltek. A zsúfolásig megtelt templomban jó érzés volt alsóvadászinak lenni!

Az ősi kálvinista himnusz, a 90. zsoltár vezette be istentiszteletünket. Ezt követően a történelmi egyházak helyi képviselőinek - Hegedűs István református lelkipásztor, dr. Mata István római katolikus esperes-plébános és Telenkó Miklós görög katolikus parókus-esperes - bizonyságtétele hangzott el. Szeretném néhány szóban összefoglalni, ami mindhármuk igehirdetésében megfogalmazódott: Hálát adunk a mindenható Istennek azért, hogy annyi szenvedés, véráldozat és megpróbáltatás után is van, létezik, él Alsóvadász. Egy véres, mindent és mindenkit elpusztító tatárjárás után az életben maradt lakók nem nyugodtak bele abba, hogy mindenük elpusztult, hanem Isten segítségével elindultak azon az úton, amely az újrakezdést jelentette számukra. A látvány nem elszomorította őket, hanem erőt adott a küzdéshez, az újrakezdéshez. Nem siránkoztak, hanem hálát adtak a mindenható Istennek. Hálaadásuk így kezdődhetett: köszönjük, hogy mi megmaradtunk. Mi megmaradtunk! Nekünk még küldetésünk van! Nem mint embereket akarom őket dicsérni, hanem arra a lelkületre akarok rámutatni, hogy az összetartás által lehet csak valamit elérni. Bizony a lelki csendesség adott nekik erőt. Az Isten válaszol azoknak, akik nála keresnek menedéket. A Szentírásból merítettek erőt, kitartást, becsületet, tisztességet. Nekünk szóló biztatás is elhangzott: Kérjük Isten jelenlétét, segítsé­gét, hogy esélyt kapjunk az életre, a megmaradásra. Mi is csak akkor bízhatunk igazán az Istenben, ha szeretjük Őt teljes szívünkből és lelkünkből. Az Isten iránti szeretetünk akkor lesz tartós, ha bebizonyítjuk, hogy szeretjük embertársainkat.

A hit valóságos, konkrét tettekre hív, és leghatározottabban tiltja a tétlenséget.

A tétlenség nem más, mint a hitetlenség. Ha hitetlenkedünk, ha nincsenek céljaink, ha elhárítjuk magunktól a közélet felelősségét, akkor hitünk halott. Ennek a közösségnek az Isten 725 évet adott, de csak akkor várhatjuk azt, hogy elkísér az Úr minket és utódainkat újabb évszázadokra, ha belévetett bizalommal követjük Őt.

Gyermekeink rövid műsorát követően az önkormányzat nemzeti színű zászlót adományozott a református és katolikus egyházaknak.

Az istentiszteletet követően átvonultunk a Közösségi Ház udvarára, ahol Nemes Sándor fafaragó művész életfájának a leleplezése után dr. Ódor Ferenc országgyűlési képviselő úr szólott az ünnep jelentőségéről. Az erre az alkalomra készített helytörténeti kiállítást dr. Dienes Dénes - a falu szülötte, a gyülekezet volt lelkipásztora, jelenleg a Sárospataki Teológiai Akadémia professzora - nyitotta meg.

A kiállítás megtekintése után a mai látogató csak azt tudja elmondani: köszönet azoknak, akik ezt a szép és értékes gyűjteményt megőrizték. Illesse itt is köszönet azokat, akik fáradságos munkával összerendezték. A múlt ismerete nélkül nem építhetjük a jövendőt. Ránk, ma élőkre van bízva, hogy a régmúlt értékeit megőrizzük az utókor számára. A jövőbe vetett személyes hit, remény nélkül nem lehet élni.

Hegedűs István

lelkipásztor