Egyházunk jövője az Európai Unióban

Dr. Victor János, „Európai abroncs és fazék” (Figyelő, 1929. augusztus 3.)

Az a gondolat, hogy Európa bajain sok államnak valamilyen egységes politikai szervezetbe tömörülése segítene, a háború óta állandóan fel-felbukkan.

Nagyon érthető okokból a magyar közvélemény nem sokat hederített reá. Egyebütt se vették nagyon komolyan, ahol pedig napi gondjainktól és keserűségeiktől jobban ráértek az emberek páneurópai jövendők terveit szövö-getni. Amióta azonban francia vezető politikai helyről kezdik az Európai Egyesült Államok kísér-leti léggömbjeit föleregetni, a magyar közvélemény is több érdeklődéssel fordul az ügy felé. Most már nem előkelő dilettánsok játékos szórakozásáról van szó, hanem számba veendő komoly poli-tikai szándékokról. A több érdeklődés persze nem jelent melegebb érdeklődést. Hogy mik azok az okok, amelyek miatt a magyar nemzeti politika nem állhat be a lelkes és lelkesítő hívek sorába, hanem fanyar közömbösséggel beéri a megfigyelő álláspontjával, annak a kifejtése nem tartozik ezekre a hasábokra.
De van a kérdésnek egy olyan nem politikai oldala is, amelyhez hozzászólhatunk és hozzá is kell szólnunk. Mit jelentene a vallási értékeink szempontjából, ha a szóban forgó koncepció megfogamzanék és akármilyen formában és módon is, de testet öltene valamilyen államok fölötti Európa-állam?
Érdekel bennünket a kérdés – hogy ezt a kifejezést használjuk, mert hiszen a maga helyén megvan a jogos értelme: - általános keresztyén szempontból is. Mit jelentene a nemzeteknek ilyen összefogása az európai keresztyénség számára a maga egészében?
Az optimista rögtön készen van a válaszával: győzelmet jelentene! Hiszen a keresztyénség éppen arra törekszik, hogy a zűravarból összhangot, az ellentétek viharaiból békességet, a gyűlöl-ködésekből áldott együttműködést hozzon ki. Közelebb volnánk egy lépéssel az Isten országának megvalósulásához!
A pesszimista is azonnal megfelel erre. Mi köze volna a Krisztus uralmának egy ilyen poli-tikai összefogáshoz?! Hiszen azt nem a kölcsönös szeretet, a belső egységnek elhatalmasodása hozná létre, hanem közönséges gazdasági és politikai érdekek nyomása. nem egymás keblére bo-ruló testvérek családja volna az egységes Európa, hanem még nagyobb hasznok lehetőségeit fel-fedező konkurensek kartellje. Hagyjuk, hát ki az egész ügyből a keresztyénség szempontjait!
De van még egy harmadik álláspont is: világosan látni a nemzetközi politika éppen nem mennye, hanem nagyon is földi rugóit, és mégis hinni abban, azoknak munkája szoros kapcsolat-ban van a keresztyénség ügyével. Csak azt kell emlékezetben tartanunk, hogy a keresztyénség nem más, mint az ember Isten keze berendezte életének Isten keze által való újraépülése. Akkor vilá-gosan áll előttünk az, hogy maga Krisztus is akarja vezetni. A gazdasági, technikai, politikai okok is mindig nagyobb összefogások felé szorítanak bennünket, teremtettségünknél fogva belénk írott törvény szerint; és a Krisztusban kiáradt újjászülő kegyelem is egységet munkál, mert az ellenséges-kedés romlás, a megengesztelődés gyógyulás. A természeti rugók az egységes kereteket tákolják össze, a keresztyénség az egység lelkét áraszthatja beléjük.
Nyilvánvaló, hogy az előbbi egymagában erőszakos, hazug, és eleve is felbomlásra ítélt torzegység lehet csak – az utóbbi nélkül. S ezért volna mégis nagyon mély jelentősége a keresz-tyénség számára egy akármennyire nem keresztyén erők által összekovácsolt Európának: olyan külső keret volna, amely kiáltana az őt betölteni egyedül tudó belső tartalom, a keresztyénség után. Az egységes Európa halaszthatatlanná tenné Európa megtérését. Tűrhetetlen külső abroncs volna az egysége, míg lélekben vissza nem találna tévelygéseiből az egység isteni Urához. Vagy kiváltana egy ilyen alakulat az egyházakból egy hatalmas lelki ébredést, amelyben megtisztulnának a népek pogány kapzsiságukból és egymás elleni áskálódásaikból, vagy már zsenge csecsemőkorá-ban is magán hordaná az új alkotás a halálos betegség végzetes bélyegét.
Általában tehát egy óriási kihívást, feladatot, riadót jelentene az új helyzet a keresztyénség számára Európa modern krisztianizálására.
Mit jelentene a mi magyar református ügyünk számára?
Az az örökség, amely egy magyar évezred talajából négy évszázad református könnye, évre és verejtéke árán virágzott ki s amelynek a féltő megőrzése az életünk legszentebb értelme, bele volna vetve az általános európai élet forgatagába. Mert akárhogyan képzeljék is el a politikusok azt a mértéket, ameddig a nemzeti válaszfalak jelentősége lecsökkenne, illetve ameddig mégis megma-radna a jelentőségük: az bizonyos, hogy a mainál csekélyebbé válnék az. Határokon keresztül-kasul erősebben és szabadabban járnának keresztül a külső behatások. Ma, amikor határaink olyan gyilkosan belevágnak a nemzetünk testébe, van egy ilyen kilátásban vigasztaló is. Országhatárok nem választhatnák többé úgy el azokat, akiket ezer kötelék egymás felé hajt. Közelebb jutnának ismét egymáshoz azok, akiket minden isteni rendelést megcsúfoló emberi erőszak választhatott el egymástól. De ha ezen az ad hoc helyzeten túltekintünk, felsötétlenek a sokkal súlyosabb aggasztó következmények. Hiszen a határok védenek is, - és pedig sokkal melyebb értelemben is, mint pusztán stratégiailag, vagy gazdaságilag. Védik a külön államiságában élő nemzetnek lelkét is, egész történelmi egységét, minden sajátos értékét. A határok jelentőségének hanyatlása azt jelen-tené, hogy mindez a kincs, a magyar kincsek között a magyar kálvinizmus történelmi képződmé-nye is bele volna vetve egy kavargó fazékba, és ha nem is évtizedeken, hanem évszázadokon belül éreznie kellene az elolvadásnak, felszívódásnak tragikus veszedelmeit.
Ebből döntő érvet kovácsolni az egész eszme ellen nem lehet. Azzal mindenképpen le kell számolnunk, hogy z Isten nem csinál melegházi kultúrát a történelem világában. Kiteszi plántáit a viharok próbáinak. Csak azok maradnak meg, amelyek mesterséges védelem nélkül is életképesek. Egy olyan európai helyzet, amilyen most a látóhatáron feltűnik, csak ugyanazt az erőpróbát hozná el ránk, amelyet már századokon át szerzett tapasztalatokból jól ismerünk, s amelyeknek most is súlyos mértékben ki vannak téve elszakított testvéreink. A germanizáló-katolizáló Habsburg im-périumban sem asszimilálódtunk. És minden veszéllyel dacoló bizonyos reménységünk az, hogy semmiféle „utódállam” sem lesz képes elolvasztani a beléje került magyar reformátusságot.
Az azonban bizonyos, hogy ha egyházunk a maga egészében kerülne a jövendőben az idegen hatások ilyen örvénylésébe, csak a mainál sokkal nagyobb erőkifejtéssel állhatná meg a helyét. Múltja fényes tanítást ad erre s leszakadt vérei ma is nagyszerű példákat mutatnak rá. Olyan egyházzá kellene átalakulnia, amelyben az utolsó tag is élete legdrágább ereje és nélkülözhe-tetlen java gyanánt becsüli hitét és minden odaadásra kész érette. Meg kellene újra nőnie a hősiesség mértékére, - eredeti termetére.
Magyar református szempontból nézve is egy nagy parancs, ösztönzés és ultimátum ol-vasható ki egy összeurópai politikai egybefogás eshetőségéből, - és pedig az önmagunk gyökeres reformációjára.
Be fog-e következni ez az eshetőség? Ha igen, hát mikor, hogyan és milyen alakban? Ezek nem idetartozó kérdések. Miránk, úgy is, mint az egész keresztyénség egyik tagjára, úgy is, mint egy egyedülálló történelmi hivatás hordozóira, az tartozik, hogy minden eshetőségre készen áll-junk.

Dr. Mészáros István:

Próbáljunk Európa történetének ismert vonulatai említésével a jövőbe tekinteni. Tegyük ezt meg a bibliai keresztyén történelemszemlélet alapján és nem a történetfilozófia sokféle módszere szerint, hiszen a keresztyénség jövőjének kutatásából nem hiányozhat a prófétai látomás.
Európa területének növekedése és kultúrájának kialakulása szoros kapcsolatban áll a keresztyénség terjedésével. A már itt lakott, majd a népvándorlás során idetelepedett népek lelki, szellemi arculata is mélyen összefügg a keresztyénség útján való elindulással és továbbhaladással. Az itt lakó népek önazonossága, nyelvi kultúrája nem oldódott fel e folyamatban, sőt, nemesebbé és gazdagabbá vált. Az ókorban két keresztyénné lett kultúra, a latin és a görög határozta meg a szellemi hátteret sokáig, és kialakult e két kultúra hatalmi szférákat elkülönítő határvonalai is Európa területén. Földrészünk a keresztyénség lelki, szellemi értékeinek következtében nyerte el kimagasló történelmi jelentőségét évszázadokon keresztül.
A reformáció kora megújulást hozott a földrész lelki, szellemi életében, melyre azért is szükség volt, mert Európa délkeleti részét, így hazánk egyharmadát is a mohamedán török birodalom uralta. Az Isten Igéjére épülő megújulás tehát népünk megújulását is jelentette. Igen jó kapcsolatunk volt az európai protestáns egyházakkal, melynek sajátos következményeként a magyar szellemi élet és nyelvi kultúra is megújult, a népünk létét fenyegető veszélyek ellenére.
Az újkorban elindult a szekularizáció folyamatának felgyorsulása, melynek következményei a huszadik század diabolikus történelmi jelenségeiben tükröződnek. A két világháború és következményei a korábbi felfokozott kultúroptimizmus cáfolataként kifejezték azt a félelmetes igazságot, hogy az ember, intellektuális képességei ellenére képtelen befolyásolni a történelem menetét: a hanyatlás folyamatát. A második világháború kiszélesedett mértékben az elsőt lezáró történetietlen békediktátumok következménye volt. Bátorítást és reménységet nyújt azonban, hogy ebben az ellentmondásos jelenségekben úszó korban az európai keresztyénség a világmisszió vonatkozásában jelentős lépéseket tett, melyek befolyásolták más földrészek szellemi arculatát is. Isten országának jelenléte és az élő Ige szolgálata egyetlen korszakban sem szünetel.
A második világháború után Európa területén éles hatalmi, politikai és ideológiai határvonalat húztak kelet és nyugat között. Az egyházi élet pozitív, bár a hatalom által beárnyékolt vonása ebben a nagyon nehéz időszakban, hogy az együvé tartozást az ökumenikus mozgalom törekvéseiben próbálja kifejezni.
Európa jelenlegi helyzetében jövőjét meghatározó kérdésként vetődik fel, hogy a keresztyén közösségekben elindul-e a megújulás folyamata? Nekünk a reformáció szellemében egyházunk megújulására kell gondolnunk. Lelki és szellemi kapcsolataink révén mindig Európában voltunk, ezért képviselnünk kell azokat az értékeket, melyek megújítják földrészünk szellemi arculatát az emberi kapcsolatok terén és a közélet minden vonatkozásában. Azt az igazságot képviseljük, hogy a teremtés rendje és a Krisztusban kijelentett megváltás folyamatának eredményeként a népek, így népünk nemes önazonossága és egymást megértő pozitív kapcsolata együtt érvényesüljön, és együtt haladjon földrészünk történelmében. Ennek a folyamatnak pozitív kisugárzása lesz az emberiség életére. Ez a szempont történelmi jövendőnk bátorító prófétai látásának reménységet nyújtó feltétele.

Kiss Endre József:

KONZERVATÍV SZEMMEL  

keresve a választ arra, hogy mi vár az egyházra az Európai Unióban, nem vagyok derűlátó. Először az jut eszembe, hogy a nyugati keresztyén világ sínylette meg legjobban  a szekularizációt. Azután az, hogy a keresztyénséget mindig a nagybirodalmi keretek között üldözték a legtöbbet: - a Római Birodalomban, a Harmadik Birodalomban, a Szovjet Uniójában. Ezt az utóbbit is földi paradicsomnak festette le a propaganda, fittyet hányva a homlokegyenest ellenkező tapasztalatokra. Ráadásul, azok propagálták, nagyrészt, akik most az EU-t reklámozzák, s láthatóan egy csöppet sem zavarja őket az, hogy egyetlen betű sem hiteles abból, amit mondanak.
Nekünk, magyaroknak azonban  érdemes elgondolkodni azon, hogy a nyugati kapitalizmushoz szakított  Őrvidék magyarságát sokkal alaposabban fölmorzsolták az elmúlt évtizedek, mint az etnikai és kulturális genocídium minden poklát megjáró kárpátaljai magyarságot, a Szovjet Uniójában.
A Magyarország gyarmatosítására tett kísérletek történelmi tanulságaiból nem tanultunk eleget. Ezekre a kísérletekre mindi volt válasza a magyarságnak, mert akadt egy Bocskai, egy Rákóczi, Kossuth vagy Petőfi, vagy csupán mindenre elszánt iskolás gyerekek, akik a világ legerősebb hadseregének a tankjait robbantgatták fővárosunkban. Mára azonban az ateista diktatúra évtizedei sokképpen tönkretették a társadalmunkat, mely az egzisztenciális kihívásaira még nem képes megfelelő válaszokat adni. Ezzel él vissza a bukott rendszerből átmentett politikai elit, amikor saját csoportérdekének az oltárán föláldozza az országot. Akiket a médiának nem sikerül konzum-idiótává formálnia, azokról elhitetik, hogy a haladás kerékkötői. A magyarságnak nincs méltó közéleti képviselete, lassan, de biztosan, mindenétől megfosztva, kimarad a saját sorsának alakításából. Sem európainak, sem demokratikusnak nem minősíthető az a „proletárdemokrácia”, melyben a népszavazás úgy érvényes, hogy a választók fele sem megy el szavazni és 62 %-uk nem mond igen-t az Unióra.
Bizonyára nem véletlen az, hogy a nemzet oldalán álló civil szervezetek végtelen hosszú sora, kivétel nélkül NEM -et  mondott az Unióra. Pedig egyik sem tagadja az európai értékeket, a legtöbb a csatlakozást sem, de leszögezik: - nem most (!), felkészületlenül és félretájékoztatva és nem így (!) kell csatlakozni, olyan hátrányos feltételekkel, amelyek – különösen a magyar föld elvesztegetése kapcsán – egy harmadik Trianon, egy harmadik nemzetgyilkossági kísérlet elképzelését vetítik előre.

Mindezekről azért ejtünk szót, mert úgy látjuk, hogy a posztkommunista „lumpendemokráciánk” állapotát sajnálatosan tükrözi a hazai keresztyénség helyzete. Egyházaink 1989 után nem voltak képesek színvonalasan betölteni történelmi küldetésüket. Részint meghatározó maradt a békepapi örökség, s inkább a „kivárás” lett a jellemző egyházi magatartás, mint a hitvalló kiállás Isten ügye, akarata, igazsága, üzenete mellett. Következésképpen, napjaink eseményeinek erkölcsi dimenziója szinte nyomtalanul eltűnik, s honfitársaink nehezen találnak megfelelő támaszt, eligazítást nyújtó fórumra az eklézsiában.
A nyugati hatásoknak már jó ideje ki van téve a Kárpát-medence – az EU nélkül is – és ezerszámra áradnak a különféle szekták, irányzatok,  majdnem-egyházak, ál-vallások, fokozva a társadalmi káoszt, betegítve az amúgy is lábadozó keresztyénséget. A parttalan euroszervilizmus helyett, inkább alaposan utána kellene nézni mindennek, ami nyugatról jön. Arról a nyugatról, ahol a hitélet - a templomokkal együtt – sok helyen ijesztő mértékben kiüresedett. Ahol gyakran elismerő vállveregetés jár azért, ha az igehirdető nem az Ige üzenetét prédikálja, hanem a bukott liberalizmus politikai szólamait. Ahol akár arról folyhat a zsinatolás, hogy a homoszexuálisok egybekelését milyen szertartás szentesítse, vagy milyen liturgiát alkalmazzanak a kedvenc háziállatok életfordulóin?
Úgy tűnik, hogy abban az EU -ban, melynek alapokmányából utólagosan kiveszik a „keresztyén Európa” –kifejezést és törvénnyel szabályozzák, hogy a vasárnap ne legyen ünnepnap, mert az zavarja a mások másságát, nem lesz sem könnyebb, sem jobb keresztyénnek lenni. Csoda-e, ha nem kívánkozunk – önként és dalolva – betagolódni egy olyan nagybirodalmi rendszerbe, ahol a vallás és az egyház ügyeit sem nálunk, hanem a sátán zsinagógáiban  döntik el? (Jel.:2,9.)
A magyar keresztyénség elsődleges kérdése – az EU tagjaként, vagy azon kívül egyformán – nem az integráció, hanem az, hogy az egyház Urának, Jézus Krisztusnak engedelmeskedve, talpra tud-e állni, meg tud-e újulni küldetésében és lesz-e még elég szabadsága a megépüléséhez? Az  EU -ban mindez, vélhetően egyre nehezebbé válik. Csak egyvalakiben bízhatunk :- Abban, Aki legyőzte a világot. (Jn.:16,33.)

Hörcsik Richárd:

Egy évre vagyunk Magyarország Európa Uniós csatlakozásától. Közös értékek, egységes piac részesei leszünk, gazdasági fellendülést vár mindenki. 1992-ben egy brüsszeli konferencián mégis elhangzott a kérdés: „Úgy tűnik, hogy felépítjük Európát. Csodálatos építmény lesz, de nem lesz benne lakó.” Amíg mindenki az értékek közösségéről és a közös gazdaság előnyeiről beszél, addig ezek mögött egy sokkal fontosabb folyamat rejlik. Európának nem lesz lelke. Sarkítva fogalmazva: 2000 év után eljutottunk oda, hogy a készülő európai alkotmányban már nem is csak az egyházak-ra, illetve a keresztyén-zsidó kultúrára való hivatkozás válik kérdésessé, hanem Isten nevének szerepeltetése is. Eljutottunk odáig, hogy ha valami misszióra szorul, az nem Ázsia és Afrika, ha-nem Európa. Különösen annak nyugati fele, ahova csatlakozni akarunk. 1989-90-ig a „Vasfüg-göny” kettéválasztotta Európát. A nyugati testvéregyházak sajnálkozva, némi szánalommal tekin-tettek a kelet-európai egyházakra, s most láthatjuk meg, amikor leomlott a Vasfüggöny, hogy a nyugati testvéregyházak is bajban vannak. Amíg minket a szocializmus pusztított, addig őket a szekularizáció. Az a szekularizáció, amely megkérdőjelezi az egyházak mai sikerességét.
Európa értékrendje pedig a keresztyén kultúrára épül, melyet nem letagadni kell, hanem föleleve-níteni. II. Pius pápa még így fogalmazott: „Európaiak, akiket összefoglalóan keresztyéneknek nevezünk.” Ez nem diszkrimináció, illetve vallási elfogultság. Senki sem vonja például azt kétség-be, hogy Irakban, Iránban stb. az erkölcsiség és a gazdaság mohamedán értékrenden nyugszik, vagy a Távol-Keleten a sintoizmuson, illetve a többi valláson. Európa kultúrája sem érthető a keresztyénség nélkül.
Nem kétséges, hogy az egyházaknak, így a protestáns egyházaknak is komoly szerepe van abban, hogy Európában lélek is legyen, ne csak falak, kiváló bútorok, berendezések.
A történelmet tekintve az egyház szerepének kérdésében a 19. századi belmisszió mutathat példát, amely megújította Európát. Az egyháznak meg kell erősítenie diakóniai szolgálatát és iskoláit, és egyfajta szociális hálóként kell működnie. Mindez feltétele a biztonságos Európa megteremtésé-nek.
A belépés kapcsán sokan attól félnek, hogy elvesztjük magyar identitásunkat. Az egyházaknak nemzetmegőrző szerepe volt a múltban is és kell hogy legyen ma is. Nem nacionalista, hanem szolgáló módon, egyrészt a kultúra közvetítésével, másrészt iskolái által. Fontos, hogy ezekből az iskolákból kikerülő gyerekek tudják, hogy egyszerre reformátusok, magyarok és európaiak. A ma-gyarországi történelmi egyházaknak és felekezeteknek szellemi híd szerepe volt és van Európa és Magyarország között.
Az is fontos történelmi sajátosságunk Trianon óta, hogy magyarokként különböző országokban élünk. Feladatunk ezzel kapcsolatban Európa lelkiismeretét állandóan ébren tartani, emlékeztetni  az emberi jogok mellett a kisebbségi jogok védelmére. Minden lehetőséget meg kell ragadunk itthon és külföldön egyaránt, hiszen határon túl élő magyarjaink is a nemzet testéhez tartoznak. Hálátlan feladat ez, mert az Európai Unió kisebbségi politikája képmutató politika, általában sze-met hunynak a problémák fölött, pedig Közép-Európában ezek a kérdések a múltban is akár há-borúkat is kirobbantó feszültségeket hordoztak. A kedvezmény törvény nyilvánvalóan nem tet-szik a környező országoknak, de a magyar állampolgárok alkotmányos joga a határon túl élő ma-gyarok támogatása. A trianoni békekötéskor minket sem kérdeztek meg, hogy mi erről a vélemé-nyünk. Ez nem ultra-nacionalista, revizionista politika, hiszen Trianon lezárt egy történelmi kor-szakot, csupán egyszerű felelősségvállalás. Helyettünk senki sem fog kiállni a mi ügyeink mellett. Ebben az egyházaknak, főként a református egyháznak történeti szerepe van.

Mindezekhez a szerepvállalásokhoz szükségünk van teológiai identitás kialakítására és erősítésére, és a magyar teológia külföldi reprezentálására. Meghatározóvá kell ennek válnia a lelkészképzés-ben és továbbképzésben, illetve a református egyház hagyományos laikusképzésében, népfőisko-lai mozgalmában. Jól képzett teológusokra és laikusokra egyaránt szüksége van a református egy-háznak, hogy betölthesse küldetését az Európai Unióban.

Dr. Jeney András:

Csak keresztyén Európai Uniónak van értelme

Az üdvösség útja világosan olvasható a kijelentésekben, csakhogy nem is olvassuk azokat, meg el is térünk az iránytól. Sőt, keresztutakat építünk, akadályokat emelünk, mesterségesen eltakarjuk a célt. Így aztán a földi jövendőt megmondani nehéz. Csak jó és rossz tendenciákat észlelhetünk, veszélyeket és menedéket láthatunk. Vajon felismerjük-e: az utak szövevényes indái között csak két irány van és csak az egyik vezet menedékhez. Csak az egyik visz az üdvösséghez az örökéletben, életképes sokszínűséghez, magyarnak (vagy éppen szlováknak, franciának) maradáshoz itt a földi létben. Mert meg lehet élni a következő évszázadot, akár évezredet is, de – Antall József szavait (mint a címben is) szabadon idézve – csak keresztyén Magyarországnak van jövője.
Ha csupán annyit kérdezünk, hogy lesz-e jövője a Krisztus népének, arra aggodalom nélkül válaszolhatunk. Ígéretünk van rá. A keresztyén közösségek jövendőjében sem kételkedhetünk. Bár itt már jogosnak érezhetjük a kérdés Európai Unióra való szűkítését, hiszen ébredésekről, keresztyén közösségek születéséről, újjászületéséről mostanában inkább Afrikából és Ázsiából jönnek hírek. Kétségesebb az intézményesült keresztyénség jövőbeni szerepe az Unióban. Itt most jobb szó híján nem csak a keresztyén egyházakról és az azok által fenntartott intézményekről beszélek, hanem magáról a keresztyén gondolkodásmódról, kultúrkörről, a keresztyénnek mondott értékek alapján tevékenykedő egyéb szervezetekről is. Milyen hatása lesz az így értelmezett keresztyénségnek a kibővült Európai Unióban, mekkora lesz a befolyása, mi marad meg belőle, épül-e vagy torzul?
A válaszokat formálni kívánó tényezőknek se szeri se száma. Egy rövid cikk keretében csupán néhányat említhetek.
A mindent a mának, mindent magadnak, mindent azonnal, mindent racionálisan szemlélettől elvakított ember is látja: „minden e földön csak elmúlandó”. Ott él benne is az időtálló, a transzcendens utáni vágy, és éppen ezen keresztül hamis eszmék, olcsó világ- vagy „csak” önmegváltó technikák ragadhatják el. Szekták, keleti vallások, különböző csomagolásba rejtett mágiák kísértetei járják Európát, kínálnak gyógyulást, szabadulást vagy éppen földi sikereket. Itt vannak nálunk is, de a csatlakozás után várhatóan még többen és még többfélék nyújtják majd be igényüket a lelkekre. Külön említést érdemel a mohamedán vallás. Már a brit szigeteken is milliós nagyságrendű követője él. Mostanában vitacikkek sorozatát olvashatjuk arról, hogy békés természetű-e, de az nyilvánvaló, hogy mint vallás, hódító.
A keresztyénség jövendőjébe az egyházak jövendője is beletartozik. Sokféle nézet keveredik az Unió egyházain belül. Érezhető néhol a kiüresedés. Egyfajta találkahely a gyülekezet. Klub, ahol kávé mellett valami teremtő és irányító természetfelettiről is lehet beszélgetni. A megváltásról, annak szükségességéről, Jézusról alig hallani.
Az állam és az egyházak kapcsolata is változatos. Az egyik csatlakozni kívánó országban a lelkész állami fizetést kap, míg egy másik országban még a feltételezés ellen is felháborodottan tiltakoznak, hogy az egyház bármiféle segítséget kapna az államtól. Az egyre-másra jelentkező törekvések inkább azt valószínűsítik, hogy az egyházaknak saját magukat kell majd fenntartani az egész Európai Unióban, így hazánkban is.
A törekvések célja – Magyarországon szinte leplezetlenül – nem csak az államtól való teljes elkülönítés, hanem az egyházak civil szervezetté való lefokozása is. Legyen egy a sok közül. Szabadság és egyenlőség ürügyén támogatják a már említett kísértetek tevékenységét. Hadd legyen abból az Európából, ahol – ismét csak Antall József szavaival – még az ateista is keresztyén, olyan Európai Unió, ahol a keresztyén is ateista, vagy legalább libertinus. A minap ünnepeltek hatalmas ovációval a tengeren túl egy homoszexuális püspököt, egy európai országban pedig csak suttogva merte ottani barátom elárulni: nem örül annak, hogy homoszexuális lelkészt kaptak. A beteg embert nem szeretik, nem gyógyítják, hanem arra kényszerítik, hogy betegségét érdemrendként mutogassa, hogy aztán norma legyen. Vagy ha erre alkalmatlan, hát megölik, mint a magatehetetlen magzatot, az önrendelkezés (nyak)örve alatt. Ugyanakkor közösségeket (meg rend)szabályoznak és előírják, mennyi tejet termelj, hogy szabad légy.
A hadakozás a tapasztalatok szerint eredménytelen. Bár a tévedésekre határozottan rá kell mutatni, sokkal fontosabb a jónak, a szépnek, a krisztusinak vonzó felmutatása. A mai ember nyelvén való misszió, a lelki építkezés. Templomok és sok egyéb épült nagy erőfeszítéssel az utóbbi időben hazánkban. Jövőnket az dönti el, épülnek-e a lelkek is. Ehhez kell valami több. Az, hogy mögöttünk álljon az Úr. Fáradozásunk így nem lesz hiábavaló és így nem is fárasztó – ezt fogalmazza meg nagyon szépen Dsida Jenő egyik versében. Sütő András az erdélyi ember megmaradását a fűszálhoz hasonlítja: enged a szélnek. A Szentlélek fú, ahova akar. Bennünket akar megtartani. Neki kell engednünk, nem mindenféle szélnek. Akkor az Európai Unió alkotmányába is bekerül a keresztyén szó. Akkor nem intézik el egyetlen kurta mondattal a nemzeti azonosságot. Akkor megmarad a templomhoz való sajátosan magyar ragaszkodásunk. Megmarad úrvacsorázásunk Európában egyedülállóan megrendítő áhítata. Megújulunk a Krisztusban. Jövőnk lesz.