Mozaikok

2005. áprilisában lelkes és elkötelezett lelkipásztorok (és nem egy esetben gyülekezeti tagok) keltek útra, hogy viszonozzák a határokon kívül rekesztett magyar gyülekezetek lelkipásztorainak látogatását, vagy egyszerűen csak kapcsolatokat teremtsenek, vigasztaljanak, Igét hirdessenek. Felvidék, Kárpátalja, Erdély, Délvidék, Horvátország magyar református gyülekezetei fogadták a „látogatókat". Bár rengeteg élményt, beszámolót közölhetnénk, hisz minden résztvevő rengeteget mesélhetne, álljon itt 3 leírás jelzéseként az erősödő mégis-kapcsolatoknak, mégis-testvérségnek.

„Viszont" szolgálat

A 2004. december 5-ét megelőző időben a határon túli lelkészek sorából Novajidrányba ugyan nem érkezett vendég szolgálattévő, mégis az ügy iránti elkötelezettségből jelentkeztem a „viszont" szolgálatra. A beosztás és a személyes ismereten alapuló választás szerint a felvidéki Szepsi gyülekezete és a kárpátaljai Bene és társegyházközségei jelezték fogadó szándékukat. Mivel gyülekezetünknek nincs testvérgyülekezeti kapcsolata, s ezáltal igazán jelentős rálátása sem a határon túliak életére, úgy döntöttünk, hogy lehetőség szerint mindkét alkalommal a gyülekezet kisebb létszámú küldöttsége is elkíséri a szolgálatot végző lelkipásztort. A húsvét utáni hétvége helyettesítő szolgálatára Papp Szabolcs ünnepi legátusunk vállalkozott, így vasárnap reggel nyugodtan indulhattunk el hatan a határ felé, majd a problémamentes átkelés után hamar megérkeztünk Szepsibe, ahol a település református temploma messziről felhívja magára az arra járók figyelmét. Gábor Lajos nagytiszteletű úr és kedves családja nagy szeretettel fogadott bennünket, bemutatva az állandó átalakulás, szép fejlődés jelen pillanatnyi állapotát. A rövid ismerkedés és beszélgetés után együtt mentünk Zsarnóra, ahol a kis gyülekezet lelkes közösségével találkozhattunk és vehettünk részt közös istentiszteleten. Az Igét a Lukács 16,26-ból olvastam fel:

„...miközöttünk és tiközöttetek nagy közbevettetés van..."

Sajnos, nem sikerült a népszavazás alkalmával ezt a távolságot csökkenteni, de a történelem Ura mindazokról gondoskodik, akik jelen állapotukban nem felfuvalkodottak, vagy elbizakodottak. Miután Szepsibe visszatértünk, az ottani népes gyülekezet előtt hirdethettem Isten igéjét a szintén Lukács evangéliumából való ige, a 13,1-9 versei alapján, ahol Jézus figyelmeztető szava hangzik el kétszeresen is, hangsúlyossá téve a megtérés szükségességét a megtartatás szempontjából. A világ állapota meg lehet terhelve galád, istentelen szándékokkal és cselekedetekkel, de mindezek fölötti Urunk van, aki összeköt bennünket határon belül és kívül egyaránt - politikai erők játékától függetlenül. A vendéglátó gyülekezet az Ige szíves fogadása és megbeszélése után kedves megvendégeléssel gondoskodott rólunk, majd a várost megtekintve tovább beszélgettünk az élet aktuális és állandó dolgairól. A jó hangulatú, baráti és testvéri találkozás, illetve kölcsönös ajándékozások után megállapodtunk a további kapcsolattartás fontosságában, és elbúcsúztunk egymástól.

A kárpátaljai meghívásnak eleget téve gyülekezetünkből 7 fővel indultunk el a bizonytalan határátkelés irányába. A távolság és a határátkelés komplikációi miatt eleve 2 napot szántunk erre az útra, így már szombat reggel elindultunk. A hosszúra nyúlt várakozás után délre sikeresen átjutottunk a határnak arra az oldalára, ahol már számunkra egy megjelenésében is más világ képe tárult elénk. Első úticélunk Ungvár volt, onnan Munkácsra mentünk, ahol már várt az ott szolgáló novajidrányi diakóniai önkéntesünk, aki munkaterületét, a cigány gyülekezetet bemutatta. A belvárosi református templom és a vár megtekintése után érkeztünk meg késő délután Benére, ahol a lelkészházaspár ismerősként fogadott bennünket. A közös beszélgetés után megtekintettük a Kulturális Örökség Minisztériumának segítségével gyönyörűen felújított református templomot, majd a szállásadó gyülekezeti tagokhoz mentek el a vendégek. Vasárnap reggel 9 órától délután 1-ig folyamatosan istentiszteleteken vettünk részt 3 gyülekezetben, ahol mindhárom esetben szép létszámú református gyülekezet gyűlt egybe az Ige hallgatására. Benén az 1Thesszalonika 5, 12-28 alapján hirdethettem az igét, a változó világban a „gyermekké válás", tehát az inthető és az Atya szavát meghallgató állapot elérésének szükségességére. Hálát adtunk, hogy ebben a gyülekezetben is folyamatosan hirdettetik Isten igéje ékes magyar nyelven szép létszámú gyülekezet előtt. A közös fényképezkedés után a csetfalvai templom harangszava és ünneplőbe öltözött gyülekezete várt bennünket. Itt az 1Mózes 3, 1-11 alapján szólt az Ige arról, hogy a mentegetőzés szava milyen régi keletű az ember életében, holott ezzel sem megoldva, sem pedig a helyére téve nincs az elkövetett botlás. A másik emberben való hibakeresés helyett forduljunk oda a kegyelem forrásához: a mindig irgalmas Úrhoz. A harmadik szolgálat abban a faluban volt, ahol néhány éve az árvíz mindent elvitt, még a templom is víz alatt állt, és csak csónakon lehetett abban az időben megközelíteni a települést: Sárosoroszit. Itt akkora gyülekezet gyűlt egybe az Isten házában, hogy csak a templom előterében elhelyezett pótpadokon jutott hely a későn érkezőknek. A Lukács 14,12-20 alapján a királyi menyegzőre történt meghívás igéje által szólt a bizonyságtétel. A felséges Isten szavára nem lehet nemet mondani, s ezt jól példázta a népes, (ebédidőben sem a kifogásokat kereső) templomi gyülekezet is. A későre nyúlt, családi környezetben elköltött, szeretettel tálalt vasárnapi ebéd után még egy rövid kirándulást tettünk a Tiszaújlak melletti határátkelőhely mellett felállított Turul emlékműhöz. A hazautazás késő estére maradt, de azzal a reménnyel váltunk el, hogy viszontláthatjuk vendéglátóinkat gyülekezetünkben, még akkor is, ha ennek komoly anyagi akadályai vannak a határátkelés procedúrái miatt. Ezt a nagy szeretetet nem lehet viszonzás nélkül hagyni, noha kétség nélkül a decemberi népszavazás legnagyobb kárvallottjai éppen az erdélyi és még inkább a kárpátaljai magyarok lettek.

Gyülekezetünk tagjaival együtt hálásak vagyunk Istennek ezért az elkészített ajándékért, amit ebben a két szolgálatban tapasztalhattunk meg.

Szanyi Bertalan, Novajidrány

„Válasz" Baranya és Szlavónia református Magyarjainak

Csonka-Magyarország határain kívül rekesztett, újra „elutasított" testvéreinket említve legtöbbünknek Erdély, Kárpátalja, vagy Felvidék magyarjai jutnak eszünkbe. Ritkábban említjük délvidéki és még ritkábban horvátországi reformátusainkat. Baranyai és szlavóniai testvéreink nem voltak december 5. előtt Magyarországon prédikálni, mégis „viszonozhattuk" - ha nem is látogatásukat, de megtagadott arcuk mögé rejtett „anyaországiak" iránti mégis-szeretetüket.

Négyen indultunk útnak, két „újonc", akik ismeretlenül is szeretettel gondoltak a horvátországiakra: Kovács József sárospataki lelkész-vallástanár és felesége, Hegedűs Ágota (szintén lelkész és vallástanár). Nyitott szívvel-lélekkel készültek a találkozásra. Rácsok Gabriella a Teológiai Akadémia részéről, és én (nem merem úgy írni: „jómagam") amolyan „hátrányoshelyzetűgyermekpásztor"-ként már szinte hazatérünk barátainkhoz: lelkipásztorokhoz, gyülekezeti tagokhoz, gyermekekhez.

10 gyülekezetben 11 istentiszteletet tartottunk: Haraszti, Kórógy, Rétfalu, Bellye, Várdaróc, Laskó, Kő, Karancs, Sepse, és Pélmonostor gyülekezeteiben hirdethettük Isten Igéjét. Négyen négyféleképpen: hálát adva létükért, hűségükért és szeretetükért, biztatva, Krisztusra mint Reménységünkre mutatva, bátorítva.

Áldott alkalmakat nyerhettünk a gyülekezeti együttlétekben, és ugyanígy az asztalok melletti beszélgetésekben. Számunkra tanulságokkal, számukra...reméljük, egy csöppnyi új erővel...

Barnóczki Anita

lelkipásztor

Kolozsváron jártam

Április 10-én a kolozsvári Bulgária telepi gyülekezet vendége voltam. Mint sokan mások, örömmel készültem az utazásra, az igehirdetésre. Voltak már Kolozsváron előttem mások is, ezért a gyülekezet lelkésze azt írta egy levélben: ne gyere magyarázkodni, a politikai utalásokat hagyd otthon, itt evangéliumra van szükség, ha azt tudod hozni, várunk szeretettel. Ez a levél meglepett, ugyanakkor örömmel töltött el. Nem kell olyanon törni a fejemet, amihez nem értek, hogy szép beszédet mondjak. Azt kérték, amire elhívást, megbízást kaptam. A zsoltárok 67,1-3 alapján hirdethettem Isten üzenetét, amit a gyülekezet örömmel fogadott. Senki nem gratulált, de sokan köszönték.

Azt éreztem, hogy nem az a fontos: határon túli lelkész vagyok, hanem az, hogy Isten élő, aktuális üzenetét adom tovább.

Ennek jele számomra, hogy a gyülekezet nyári táborába meghívtak, szóljak majd közöttük újra.

Victor János, Nagyvisnyó