A csillagok örökké élnek?!

Amikor feltekintünk a csillagos égre, tiszta időben szabad szemmel az egész égbolton elvileg 5-6000 csillagot láthatnánk. Ez a szám azonban már egy közepes távcsövet használva is 50-100000-re nő, a legnagyobb földi teleszkópokkal pedig már mintegy 10 milliárdra tehető az észlelhető csillagok száma. Ez azonban még mindig csupán töredéke az Univerzum csillagainak, melyek mozdulatlansága nyugalmat és békességet sugároz felénk. Meghitt pillanatainkban talán már választottunk is magunknak közülük.

Azt azonban, hogy a számunkra látható több ezer csillag közül melyek léteznek még e pillanatban is, nem tudjuk. A csillagok ugyanis az emberekhez hasonlóan születnek, élnek, majd végül meghalnak. A halálukról azonban csak jóval annak bekövetkezése után adnak hírt nekünk.

A világegyetem rejtett zugaiban ma is születnek csillagok, ezeket a helyeket találóan csillag-bölcsődéknek nevezzük. Itt a hidrogén és a hélium felhőkbe tömörülve a gravitációs vonzás miatt összesűrűsödik - így a gáz egyre melegebbé válik - majd kb. 5 millió fok körül olyan folyamat indul be, mely során a hidrogénből hélium lesz, és közben energia szabadul fel, melyet a csillag fény és hő formájában kisugároz. Ez az állapot - a csillag tömegétől függően - néhány milliárd éven át fennmarad.

A csillag életkora a tömegétől függ. Minél nagyobb a csillag tömege, annál pazarlóbban bánik a kincseivel. Szerencsére a mi Napunk nem tartozik a nagytömegű csillagok közé, így csak lassan „égeti" a hidrogénjét.

A hidrogén héliummá való átalakulásáról egy érdekes dolgot szeretnék megemlíteni. Amikor a csillag belsejében két proton találkozik, nem lépnek minden esetben kölcsönhatásba. A legtöbb esetben a két részecske csak „körbetáncolja" egymást, majd továbbállnak. Átlagosan 14 millió év telik el, amíg egy proton kölcsönhatásba lép egy másikkal (természetesen a részecskék nagy száma miatt az égés folyamatos). Ha ez nem így történne, hanem minden találkozáskor létrejönne az összekapcsolódás, akkor a mi Napunk már rég elégette volna a hidrogénjét, és nem táplálhatna minket energiával még közel 4,5 milliárd éven át. Ez a mi kegyelmünk.

Azonban egyszer minden csillag élete véget ér - így a mi Napunké is -, és a legtöbb csillag ún. fehér törpévé zsugorodva fejezi be életét. A fehér törpe azután 1-10 milliárd év alatt hűl ki és válik láthatatlan fekete törpévé, melyben olyan nagy az anyag sűrűsége, hogy egy kiskanálnyi belőle itt a földön közel egy tonnát nyomna.

Ez az állapot azonban csak azt jelenti, hogy a csillag többé már nem bocsát ki fényt. Látszólag a csillag meghalt, a fény viszont, melyet addig kisugárzott, tovább bolyong a világegyetemben, és azt adja hírül, hogy a csillag még él.

Ha például, a mi Napunk hirtelen felrobbanna, mi erről csak nyolc perccel a robbanás után szereznénk tudomást, hiszen a fény ennyi idő alatt ér a Napból a Földre. Ha a Napot leszámítva, a hozzánk legközelebb lévő α Centauri nevű csillaggal történne mindez, a robbanás fénye 4,3 évet utazna, amíg mi erről tudomást szereznénk. Tehát a csillag már rég halott, miközben mi itt a földön még évekig gyönyörködünk a fényében, és a haláltusájáról mit sem tudunk.

Vannak olyan csillagok, melyek sokmillió, sőt olyanok is, melyek többmilliárd fényévnyire vannak tőlünk. Amikor egy ilyen távoli objektumot vizsgálunk, egyidejűleg időben is nagyon távoli dolgot nézünk, mert azokat az égitesteket, melyek többmilliárd fényévnyire vannak tőlünk, olyan állapotukban látjuk most, mint amilyenek többmilliárd évvel ezelőtt voltak.

Így, ha ebben a pillanatban felnézünk az égboltra, valójában a sokmillió évvel ezelőtti állapotot látjuk, és nem tudhatjuk, hogy melyik csillag létezik még és melyik nem.

Lehetséges, hogy az a csillag, amelyben éppen most gyönyörködünk, már évmilliók óta kihunyt, mi mégis biztosak vagyunk abban, hogy létezik, hiszen csodálattal figyeljük ragyogását.

Felmerülhet tehát bennünk a kérdés: meghalnak-e a csillagok, hiszen ha valaki távolabbról szemléli a csillagot mint mi, számára - a távolságtól függően - még létező, mikor mi már hírt kaptunk a haláláról.

Így valójában minden valaha született csillag ott ragyog az égbolton, csak a megfelelő helyről kell figyelnünk, amint azt Ézsaiás próféta könyvében olvashatjuk (40,26):

„Emeljétek föl a magasba szemeiteket, és lássátok meg, ki teremté azokat? Ő, a ki kihozza seregöket szám szerint, mindnyáját nevén szólítja; nagy hatalma és erőssége miatt egyetlen híjok sincsen."

Szabó Attila tanár

Sárospataki Református Kollégium

Gimnáziuma és Általános Iskolája

(Felhasznált szakirodalom: SH atlasz)