Telkibánya-Bangor retúr - egy testvérgyülekezeti látogatás rendhagyó története

Néhány évtizeddel ezelőtt a nyugati határhoz közeledve a torkunkban gombóc formálódott, nagyot kellett nyelnünk. Csüggedt, elnehezedett tekintetünket felemelve a géppuskafészkekkel szegélyezett országunkra, még gondolatunkban is csak halkan és félve hullámzott a jól ismert dallam: „Hol szőke szellő, lenge szellő játszik a Tiszán / Ott él egy nép, legendák népe / Ott az én hazám..."

Úgy érezhettük Magyarországra érkezve, mint amikor valaki bevonul a büntetés-végrehajtó intézetbe. Szögesdrót, felfegyverzett határőrök, sorok között íródott üzenetek, elfojtott vagy megfojtott vélemény, mások bűnével való takarózás. Kezd elhalványulni, kikopni ez az emlék az emberek szívéből és elméjéből. Sokan, utazásra készen megcélozva a boldogabb jövőt „a jegyüket csak oda váltották."

Elmúlt,...talán igaz se volt, hitetlenkednek a fiatalok. A „next generation", a felnövekvő nemzedék, akiknek lehetőségük van, hogy a világot ától cettig megismerjék, nem érzékelik a különbséget. Ők már mással vannak elfoglalva, nekik nem harcolni, hanem élni kell az életet. Ilyen 19 fiatalnak adatott meg idén nyáron, hogy a világ egy másik, új szeletével megismerkedhessenek, és eljussanak Észak-Írországba.

Már szabadon, mint uniós ország, uniós pályázat keretében látogatta meg a telkibányai gyülekezet küldöttsége a First Presbiterian Church gyülekezetét Bangorban.

Ennek a testvérgyülekezeti kapcsoltnak mára története van. Az ír testvérek egy kelet-európai gyülekezetet kerestek, hogy ezzel a szolgálatban új utat nyissanak (missziói, diakóniai) és tapasztalatokat gyűjtsenek. Ez a vágy találkozott az éppen ott és akkor ösztöndíjas tanulmányokat folytató Martoni Molnár Sándor lelkipásztor nyitottságával. Így kezdődött meg a már 4 éve gyümölcsöző kapcsolat a két gyülekezet között. Első lépésben az ír testvérek látogattak Magyarországra, hogy feltérképezzék a szükségeket és lehetőségeket. Ezt két evangéliumi angoltábor követte (2003-2004), amelynek óriási népszerűsége és sikere volt Telkibánya egész környékén. Willis Cordner, a bangori gyülekezet vezető lelkésze és Helen Sloan, a kapcsolat ír koordinátora ezek után arra tett javaslatot, hogy a következő év nyarán, 2005-ben a magyar fiatalok látogassák meg őket kint Bangorban. Ez az út valósulhatott meg ebben az évben. Hátterében két uniós pályázat, több hónapos szervezés, százak imádsága, szülők féltése, gyermekek lelkesedése, lelkipásztorok jó akarása és Isten csodája húzódott meg. Július 20-tól augusztus 1-ig, 13 napot töltöttünk Isten tenyerén, Észak-Írországban. Sok különös dologgal találkoztunk ottlétünk ideje alatt. Felsorolni, ujjhegyre szedni talán nem is lehetne, de csak az érzékeltetés kedvéért hadd említsek néhányat.

Általában a búcsúzáskor szokás ajándékot adni a távozónak, és legtöbbször az érkező hoz magával valami kedvességet. Már a megérkezést követően mindenki szobájában egy ajándékcsomag várakozott. Ebben csupa kedves és hasznos dolog volt. Tisztálkodási szerek (pl.: naptej, ki gondolná északon, hogy ez is kellhet, mi inkább esőkabátra gondoltunk), egyszer használatos fényképezőgép, képeslapok felbélyegezve, édességek, apróságok. Az első napon rögtön feltűnt a gyülekezeti centrumba érkezve, hogy egészen más felfogású a gyülekezeti élet szervezettsége, mint nálunk. A gyülekezet eseményei egy helyen, egy épületben, úgymond egy komplexumban zajlanak. Az épület külseje megtévesztésig egy templomra hasonlít, de ami benne van... Valóban az épület egy részét a templom foglalja el, majdnem hagyományos felfogásban: padok, karzat, szószék. Eddig rendben is lennénk, viszont ami ezt kiegészíti: vetítővásznak, projektorok, plazmatévék, digitális kezelőpult, dobkészlet, elektromos gitár, szintetizátor stb. A komplexumban egyébként még helyet kap két iroda, egy zeneterem, két tornaterem, egy színpad, egy játékterem (biliárdasztal, asztali foci, pingpongasztal), konyha, próbatermek, öltözők, mellékhelyiségek.

Napi szinten estünk egyik ámulatból a másikba, de nincs is ezen mit csodálkozni, ha valakinek mindent meg szeretnének mutatni, ami értékes és szép. Így vettünk részt egy vitorlázáson az Ír-tengeren és elcsodálkozhattunk W. Cordner lelkipásztor sokoldalúságán, hogy nem csupán a gyülekezetet irányítja biztos kézzel, de a vitorlását is. Megelevenedett előttünk az ír nép története és a közlekedés fejlődése, amikor meglátogattuk a néprajzi és közlekedési múzeumokat. Elmélázhattunk az Óriások útján (Giant's Causeway), hogy az ötszögletű sziklák vajon tényleg egy óriás szerelmének eredményei? Az Atlanti-óceán hullámait hallgatva fülelhettünk, hogy nem csupán az éter, de a mélység is titkokról mesél. Érezhettük az összetartás és befogadás nagyszerű érzését, mikor egy délután részt vettünk a gyülekezet 150 fős barbecue partiján. Elraktározhattunk az érzékszerveinkben egy darabkát a történelem súlyából, mikor Belfast utcáit jártuk látva az Európa szállót, ahol a legtöbb robbantásos merénylet történt, valamint a tűzfal-graffitiket szemlélve, melyek a protestáns - katolikus ellentét időtlen állóképei.

Mindez csak egy morzsányi része annak, amit átéltünk Pedig még nem beszéltem a hidakról, melyek az evangéliumon keresztül épültek írek és magyarok, fiatalok és fiatalok, családok és vendégek, Jézus és mi közöttünk. Így szólított meg minket és épített pilléreket felénk Jézus: Péter a tagadó, a samáriai asszony a kívülálló, Simeon a korszakváltó történetein keresztül.

Az utolsó vasárnap, melyet Bangorban töltöttünk, mi is szóhoz jutottunk a gyülekezet előtt. Sőt ez a vasárnap, a Mi Vasárnapunk volt, hiszen közösen szolgálhattunk. Az igét Szalay Ibolya, a telkibányai gyülekezet lelkipásztora hirdette Martoni Molnár Sándor tolmácsolásával, ezt követte a fiatalok műsora, amit Magyar Melinda zenei asszisztens és Szalay László segédlelkész állított össze és tanított be. Ezek után Kassai Zoltán, aki hivatalos kapcsolattartó a magyar oldalról, fogalmazta meg, hogy miért fontos ez a kapcsolat a telkibányaiak számára. S végül még két jelképes ajándékot adtunk át. Az egyik egy hollóházi váza volt, melyet a gyülekezet kapott, a másik pedig egy köszönő plakett a város polgármesterének, amiért '56-ban befogadták és támogatták a magyar menekülteket.

A gép, mely Ferihegy felé érkezett nagy ívben fordult rá a leszállópályára. A tiszta levegő, a verőfényes napsütés, a sárguló búzatáblák, a fekete föld egyre csak valami régi dalt súgott a fülembe: „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország/ Gyönyörűbb, mint a nagyvilág..." Az egyik lány sajnálta, hogy hazajövünk, inkább örökre kint maradt volna: az uniós politika a külföldi munkavállalásra buzdít, több 10 ezren hagyják el ma is szebb jövő reményében az országot, főleg fiatalok. Eszembe jut a zánkai Első Református Világtalálkozón Göncz Árpád köztársasági elnöknek feltett kérdés: „Mikor volt nehezebb hinni, amikor börtönben volt, vagy most köztársasági elnökként?" Mikor nehezebb hűnek maradni a hazánkhoz, ahová Isten állított minket? Most, vagy 20 évvel ezelőtt? Mi az, amit Isten nem adhat meg itt Magyarországon, amit máshol biztosan megad...? Örülök, hogy én retúrt váltottam. (SDG)

Szalay László Pál

Telkibánya