„Hála legyen az Istennek kimondhatatlan ajándékáért.” - (2Korinthus 9:15)

KARÁCSONY. Minden évben ez az az ünnep, amikor az ajándékozásra jobban odafigyelünk. Az ajándékozás kétoldalú dolog. Egész életünket - nem csupán karácsonyunkat - nagyban meghatározza az adok és a kapok viszonya. Ennek a viszonynak tükrében nézzünk meg néhány eseményt.

Egy „Aranyág" című műsorban - ahol az emberek felajánlásaikkal próbálnak meg beteg gyerekeken segíteni - egy kislányra figyeltem fel. Ő is adományozni akart. Ott ült mellette egy férfi, akiről kiderült, hogy előző alkalommal ő segítette műszerekkel azt a kórházat, ahol ezt a kislányt kezelték. Adományozó és megajándékozott együtt örült a gyógyulásnak, annak, hogy van értelme adni, van értelme segíteni. Az, aki adott, még inkább megerősödött ebben, s aki kapott, ráébredt, hogy másnak is meg kell tapasztalni azt, amit ő megtapasztalt. Adok, mert felemelő élmény volt az önzetlen segítséget átélni. Mivel lehet ezt meghálálni? Csak azzal, hogy én is ugyanezt cselekszem. Ebből a kis epizódból azt szűrtem le, hogy az tud igazán adni, aki már maga is kapott. Akiben ott maradt egy életre a hála. Nem érdemeltem és adtak. Aki az önzetlen szeretettel még soha nem találkozott, annak élete tele van mindig elégedetlenséggel, méltatlankodással. Az a másét mindig többnek és jobban látja, mint amiben ő részesült. Pedig ő is kapott.

Adok, mert muszáj. Ez sem ismeretlen előttünk. Ő is adott, nekem is illik valamivel viszonozni. Ekkor odatesszük a patikamérlegre a kapott ajándékot, és pontosan megmérjük. Se több, se kevesebb nem lehet, csak annyi, amennyit a másiktól kaptam.

Adok, mert felkértek rá (pl. árvízkárosultak, katasztrófa sújtotta területek). Adok, mert mit mondanak? Mivel volt tele a média? Számtalan alkalommal találkoztak olyan „jótékony" adománycsomaggal, amelyben lejárt szavatosságú élelmiszerek voltak csomagolva. Lehetett olyannal is találkozni, amelyben divatját múlt, kopott és elhasznált cipőt és ruhát lehetett találni. Igazán „szívmelengető" élménye lehetett annak a szorult helyzetben lévőnek, aki ilyen ajándékot kapott. Érezné-e bárki is a megajándékozottak közül, hogy melegszívű, jó szándékú emberek küldik adományaikat, ők így akarják kifejezni együttérzésüket. „Amit szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük." (Máté 7:12)

Adhatok a látszat kedvéért (pl. közösségi alkalomra). Én nem akarok kimaradni, mert mit mondanak. Van egy kis dióm, igaz, hogy avas. Van egy kis mákom, igaz, hogy a tavalyiból maradt, de oda jó lesz az is. Látszatra mutatós, a gesztus nemes, csak az íze keserű.

Adok, hogy mindenki tudjon róla. Túllicitálva a másikat. Senki sincs ilyen nagyvonalú, mint ÉN. „Te pedig amikor adományt adsz, tudja a bal kezed, mit tesz a jobb." (Máté 6:3)

AZ AJÁNDÉK ÖNMAGÁÉRT BESZÉL. Mindent elárul az adakozóról, hogy hogyan, milyen céllal, milyen szándékkal adott.

Illés, a legnagyobb éhség idején érkezik Sareptába, amikor egy özveggyel és annak fiával találkozik. Mindketten halálukra készülnek már. Isten embere annyit kér az özvegytől, hogy maradék lisztjéből és olajából süssön egy kis lepényt, de először neki készítsen belőle, s csak utána maguknak. A halálra készült asszony és gyermeke mit tapasztal? Amíg az éhség tartott, VOLT ELÉG. Nem fogyott ki sem a liszt, sem az olaj. Mert a szívük kész volt odaadni mindent, amijük volt. Mit élnek át? A gondviselő szeretet csodáját. Mindent odaadtak, és megtartattak.

A szeretet ünnepére készülve gondoljuk át, milyen az Isten szerinti ajándék?

Amikor Isten ad, a fölöslegből ad? Jézus az Atyának egy fölösleges, rossz, tékozló gyermeke volt? Azért küldi el magától, mert már szeretne tőle megszabadulni, mert neki már nincs rá szüksége? Nem ez hangzik-e el az Atya szájából?: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm." (Máté 3:17) Az Atyának Ő az egyetlene, a legféltettebb kincse, s elküldi, hogy váltságot szerezzen a világnak.

Amikor Isten ad, leértékelt, hibás „terméket" ad? „Tudván, hogy nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életmódotoktól, hanem drága véren, a HIBÁTLAN ÉS SZEPLŐTELEN BÁRÁNYNAK, Krisztusnak vérén." (1Péter 1:18-19)

Kényszerű adományként adta Jézust? Ki kényszeríthette az Istent, hogy az Őt megtagadó embernek Szabadítót küldjön? Kötelessége volt ez az Istennek? Ki kérhetné számon? De Ő mégis teszi, mert a mégis, tudjuk, a KEGYELEM.

Isten letette ajándékát a földre. Aki ennek az ajándéknak a birtokába jut, megtapasztalja, hogy aki adta, az mindenét ideadta. „Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincsen változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása." (Jakab 1:17)

Isten ajándékával boldog lehet a karácsonyunk.

„Az ajándékozó bővelkedik, és aki mást felüdít, maga is felüdül." (Példabeszédek 11:25)

Rácz Ilona lelkipásztor

Parasznya