Reformációs esték Aggteleken

Azt az elnevezést kapta az először képtelennek tűnő ötlet, amelynek megvalósítására készültünk október utolsó hetében a ránk bízott hét gyülekezetben. Még mi magunk sem tudtuk elképzelni, és megvalljuk, nem is nagyon hittük, hogy megvalósulhat. Mégis, valami megállíthatatlanul unszolt a szervezésre.

Az Aggteleki Nemzeti Park igazgatóját felkeresve tettük meg az első lépést, mert a gyülekezetek utaztatását csak az ő segítségével tudtuk megoldani. Kértük, biztosítsa számunkra egy héten át a túrázókat szállítani hivatott 60 fős autóbuszt. Megijedtünk a nagyságától: attól, hogy 60 fő kell hozzá, hogy ne legyen üres...

Készült a plakátnagyságú hetes program, készültek a meghívók a polgármesterek, vezető szerepet betöltők részére, hangzott a meghívás az istentiszteletek alkalmával, és ezzel egy időben kardoskodott szívünkben a reménytelenség és a kicsinyhitűség is: úgyse fognak eljönni!

A falvak szerte elhelyezett plakátok sorainak megfelelően első nap, hétfőn, Szinpetriben gyűltünk össze. Vegyes érzelmekkel, liftező gyomorral, torokban dobogó szívvel kanyarodtam ki a „trizsi laposra", amikor eldübörgött mellettem a Nemzeti Park autóbusza. „Istenem - fohászkodtam hangosan - legalább tíz ember hadd legyen ezen a buszon, akik eljönnek az istentiszteletre!" Útközben a férjem hajtott el mellettem és intett, forduljak vissza Aggtelek irányába, mert Imolán már senki sincs, akiért menni kell. „Hát ennyire kevesen?!..." - szakadt fel belőlem a kétségbeesés. Aztán, amikor elértem Aggtelek határát, várt az üzenet, figyelmesen és lassan vezessek, mert lehet, hogy valakit fel kell vennem még útközben, ugyanis annyian voltak már a buszon, hogy nem volt ülőhely.

Leírhatatlan örömöt éreztünk! Nem győztünk hálát adni Istennek, és most az egyszer annyira jó érzés volt megszégyenülni Előtte a kételkedésünk miatt.

Szinpetriben csak úgy özönlött a nép a buszról, a templomban tömött sorok fogadtak és úgy zengett az ének, hogy hirtelen erőtlennek éreztük a máskor oly élesen felharsanó harmónium hangját. Nemcsak a tekintetek, a templomablakok is bepárásodtak az ünnepélyességtől és az áhítattól.

Isten csodálatos ajándéka volt számunkra és gyülekezeteink számára ezen a héten, hogy ezt a csodát a hét minden napján átélhettük, és igaz lett számunkra a „harmincszor, majd hatvanszor annyi". A kezdeti 90 fős gyülekezet napról napra nőtt, míg 200-an énekelhettük együtt: „Hallottuk Jézus, miképpen hívogatsz..."

Elmondhatjuk, hogy átéltük e kis gyülekezetek reformációját, amikor nem jelentett akadályt a jósvafői és a tornakápolnai templomhoz vezető meredek part, amikor talán már a legidősebbek számára sem emlékezetes dicsőségbe burkolózott az imolai templom, amikor már-már kicsinek bizonyult a trizsi templom és az aggteleki Művelődési ház...

Elevenen él ennek a pár napnak az emléke azóta is minden szívben. A miénkben is.

Most már hisszük, nem a miénk volt az ötlet, hanem Isten csodálatos vezetését tapasztalhattuk meg mindketten, mely nekünk is megújulást és új erőt adott.

Egyedül Istené a dicsőség!

Czinke Sándor és

Czinke Sándorné Tarsoly Eszter

lelkipásztorok, Aggtelek