Profán apokalipszis

Vala pedig egy Sodomita király, kinek igen kevés népe vala, de ez a király mégis magabízó és gőgös vala. Mivelhogy segíté ezen Sodomitát a Mammon népe és királya felettébb.

Hízelkedvén hízelkednek pedig ennek a királynak népes szolgahadak, kik dicsőítik vala a királyt, igen hajbókolván neki, különféle írásokat küldözgetvén az Ország népe közé, és beszédeket is tartának az ő nagy dicsőségéről a beszélőben, a nézőben pedig sok csudákkal csudálják őt, mindeközben pedig igen elferdíték vala az igazságot. Ez a király népével egyetemben sok gyűlölséggel gyűlöli vala az Urat és az Ő népét. Vala pedig ennek a királynak és az ő magabízó népének sok és nagy igyekezete és felettébb való erőlködése, hogy elpusztítaná az Úrnak kedves dolgokat a Földnek egész színén. Megutálja vala pedig a fát és a virágot, szereté pedig felettébb a füvet. Akará pedig ezzel a fűvel táplálni az Ország kicsinyeit, hogy azoknak értelmét idejekorán elvegye. Gyalázá pedig ez a király mindazt, ami kedvesnek tetszik az Ország népe előtt s követé őt ebben az ő kevés számú népe egyaránt. Káromolja vala sok és nagy káromlásokkal az Ország régi nagyjainak dicsőséges tetteit, királyainak megszentelt koronáját igen szidalmazza vala, s minden régi szépet és jót, ami az ország népe szívének kedves vala, igen kárhoztat vala. Háborgának pedig némelyek és zúgolódának mindezek ellen, kiket igen fenyeget vala a király és az ő népe mondván, hogy antisodomiták. Ezzel igen megrettenték az Ország népét, mert a világnak hatalmasságai igen félik vala a Sodomitát, mert a Mammon népe és királya felettébb segíté őt.

Ültete pedig a Sodomita és az ő népe egy fát az ország közepében és nevezé azt szabadságnak és monda: egyetek erről mindnyájan és mi olyanok leszünk, mint az isten. Igen kívánatos vala pedig ennek a fának a gyümölcse és sokan evének belőle, de az ő elméjüket meghomályosítja és az ő szívüket megszakasztja vala. Mert annak a fának csak a neve vala szabadság, de az hamis vala, mert igazi neve vala szabadosság, de a Sodomita eltitkolá vala.

Lőn pedig, hogy egybehívá a Sodomita az ő tanácsosait és monda nékik: vajon nem jött-é el az én időm, hogy lesújtván lesújtsak ellenségeimre? Azok pedig felelének neki mondván: íme eljött, ó király. Akkor monda a király: pusztítván pusztítsuk el az Úrnak népét, akik egyháznak is neveztetnek, s akkor olyan lesz az Ország népe, mint a juh, melyet visznek az ő nyírója elé, s mienk lesz akkor az Ország; mondom pedig, hogy a boszorkányok egyházát és a hozzá hasonlatosokat ne bántsuk. Akkor mondának az ő tanácsosai: ó, mily bölcs a király. Szóla akkor a király az ő tanácsosaihoz mondván: vegyünk el mindent az Úrnak népétől, akik egyháznak is neveztetnek. Tanácskoznak vala pedig az ő tanácsosai egymással és szólának az ő királyukhoz mondván: a mi atyáink elvettek már mindent tőlük, ó király; úgy vannak már ők csaknem, mint a megszedett szőlő; sőt, igen sokat meg is ölének közülük a mi atyáink. Akkor monda a király: vajon nem szabad-é nekünk azt mondani, hogy ők mindenkinél gazdagabbak és méltatlanul nyernek sok adományokat az Országtól? Felelének az ő tanácsosai mondván: neked mindent szabad, ó király. Akkor eljövének a hízelgők felettébb nagy sokasággal és hirdetik vala az Ország népének a király szavait nagy fennszóval. Igen gyalázák pedig ezek a szolgák az Úrnak népét, felettébb szidalmazván a papokat is, mert a király ezért tartja vala őket sok aranyakon és ezüstökön. Akkor mondának sokan az Ország népe közül: bántalmazván bántalmazzuk az Úrnak népét, talán nem lesz háládatlan majd hozzánk a király. S igen nagy sokaság fogadá el a hízelgők szavát, s felettébb tapsolának a hetedhétnek, mikor annak tagjai is szolgálák vala szívük teljességével és megszámlálhatatlan nyelvcsapásokkal a királyt.

Lőn pedig, hogy hang hallatszék a Mennyből, mint nagy mennydörgésnek hangja: az Úr neveté és kacagja vala a Sodomitát és az ő népét nagy fennszóval.

Én, DiDimus, hallottam és láttam mindezeket, sőt még nagyobbakat is. Akinek van füle a hallásra és szeme a látásra, ímé az is hallja és lássa!