Missziói nap Sárospatakon

Missziói napot tartottak Sárospatakon 2005. október 24-én, melyre meghívást kaptak egyházkerületünk lelkipásztorai. A missziói nap célja az volt, hogy a különböző misszió területeken jelentkező nehézségek megbeszélésére, tapasztalatok cseréjére, egymás bátorítása, biztatására fórumot biztosítson.

A missziói napnak a Teológiai Akadémia adott otthont, a résztvevő lelkipásztorok és néhány gyülekezeti tag rendelkezésére bocsátva imatermét és tantermeit. A délelőtti előadásokon, illetve a délutáni csoportos munkában az akadémia érdeklődő hallgatói is részt vehettek.

A délelőtti program két előadásból állt. Az elsőt P. Tóthné Takács Zita, MRE Zsinata Missziói Irodájának vezetője tartotta a Magyarországi Református Egyház missziói koncepciójáról, majd Csomós József püspök ismertette egyházkerületünk missziói alapelveit.

Délután a résztvevők érdeklődésük szerint csoportokat alakítottak, így oszthatták meg egymással a misszió különböző területei kapcsán felmerülő kérdéseiket, tapasztalataikat. A különböző csoportok munkájáról egy-egy résztvevő számolt be a református rádiónak. A velük készült riportok alapján foglaljuk most össze, miről szóltak a csoportbeszélgetések.

Az egyik csoport azt a kérdést járta körül, hogyan lehet megszólítani a családokat. A csoportbeszélgetésben elhangzottakat Pótor László, tokaji lelkipásztor foglalta össze: „Családokat látogatva nagyon fontos számomra, hogy előtte fel tudjak készülni, imádkozni tudjak azért, hogy ne ijesszen, ne taszítson az a helyzet, amely esetleg egy családnál fogadhat. ... Van, amikor megnyugtatásra, van amikor bátorításra, máskor feddésre van szükség, van amikor olyan nehéz kérdéseket kell megbeszélni, mint válás, szenvedélybetegség. Ha nem merjük ezeket a témákat felvállalni, akkor nem teljesítjük küldetésünket. ... Igaz, mi sok esetben nem tudunk közvetlenül segíteni, közvetve azonban igen, például azáltal, hogy rámutatunk azokra a lehetőségekre, ahol segítséget találhatnak gondjaikban."

Aktív csoportot alkottak azok, akik azt a kérdéskört boncolgatták, hogyan lehet megszólítani a betegeket, gyászolókat? Ebben a csoportban nemcsak lelkipásztorok, de olyan gyülekezeti tagok is részt vettek, akik maguk is részt vesznek a betegek látogatásában. A csoportban elhangzottakat Örsi Anikó főiskolai adjunktus, gimnáziumi nevelőtanár összegezte: „Legfontosabb talán az, hogy szeretni tudjuk a betegeket, gyászolókat, hogy elhiggyék, nekünk fontos az, hogy ott lehetünk mellettük. Fontos, hogy főállású lelkipásztorok kellenének a kórházakba, de mellettük mindenképpen szükség van önkéntes gyülekezeti tagok szolgálatára is, akik megjelennek a kórházakban, megállnak a betegek mellett, beszélgetnek velük, segítenek nekik. Meggondolásra méltónak tartjuk azt is, hogy ne csak a bánatban tudjunk osztozni, hanem például a szülészeten is jelen tudjunk lenni, az örömben. Szükségesnek tartanánk azt, hogy a gyülekezetekben legyenek olyan alkalmak, amikor egy-egy betegségről, a haldoklás, gyászolás folyamatáról lehet hallani, még akkor is, ha könnyebb ezeket a témákat elhárítani, és nem szívesen beszélünk ezekről. Jó lenne, ha a beteglátogatást végző gyülekezeti tagok és lelkipásztorok megoszthatnák tapasztalataikat másokkal is. A másik oldalon azt is látnunk kell, hogy az orvosok, ápolók hatalmas hivatásbeli terheket hordoznak, nekik is fontos lehetne egy lelkigondozó jelenléte. Beszélgettem például egy tizenöt éve intenzív gyermekosztályon dolgozó nővérrel, aki ennyi idő után a teljes kiégettség, üresség állapotába jutott. Kiderült, hogy 15 éven át senki sem kérdezte meg tőle, hogyan élte át, amikor nem tudtak segíteni egy gyermeken, amikor egyik napról a másikra meghalt. Amióta lellkigondozói beszélgetésekre jár, újra fel tudta venni a munkát."

Hogyan lehet a szórványokban élőket megszólítani, kimozdítani őket a magányosságból? Ez volt a következő csoport kérdése, melynek munkájáról Bódi Noémi, Gagybátor lelkipásztora számolt be : „A kistelepüléseken élők sokszor csak a templomban találnak kapcsolódási pontra, közösségre egymással. Közösségi élményt nyújt nekik az éneklés, a közös istentisztelet. Ugyanilyen fontos a szórványokban, kistelepüléseken élők személyes meglátogatása, illetve hogy meghallgassuk problémáikat. Vannak olyan települések, ahol reggel és este van egy-egy buszjárat, de létezik olyan kistelepülés, ahol már bolt sincs. Fontos, hogy az ilyen helyekre a lelkipásztor még kijár, így az ott élők érezhetik, hogy valaki még törődik velük. Olyanok is vannak, akik már annyira bezárkóztak magányosságukba és elszoktak az emberi kapcsolatoktól, hogy ezt a látogatást sem igénylik. Őket nagyon nehéz megszólítani, pedig fontos lenne őket is kimozdítani ebből a bezárkózottságból, hogy érezzék, ők is tartoznak valahova, ők is tartozhatnak a gyülekezethez. Ez a konferencia abban erősített meg, hogy van értelme a munkánknak, és lendületet adott ennek a folytatásához."

Nem szoktuk gyakran megfogalmazni azt a kérdést, hogy hogyan szólatható meg az értelmiség? Pedig fontos, égető kérdése ez egyházunknak. Dr. Kádár Zsolt esperes többek között a következő gondolatokat hangsúlyozta e feladat kapcsán: „A Magyarországi Református Egyház életében is volt egy olyan időszak, amikor nagyon távol került az értelmiség a gyülekezetektől, az egyház közösségétől. Megvolt ennek a politikai, ideológiai és egzisztenciális oka is. Bizonyos félelmek motiválták azt, hogy az értelmiség nem merte vállalni az egyháztagságot. A történelem Ura azonban egy olyan fordulópontot adott, melynek következtében az értelmiség ma már minden félelem nélkül oda fordulhat az egyházhoz. ... Szép példák vannak arra, hogy az értelmiség önszerveződő módon csoportokat alakít a gyülekezeten belül, és felvetnek, megvitatnak különféle evangéliumi tartalmú, művelődési, közművelődési témákat. Fontos ugyanakkor a lelkipásztor aktivitása és elkötelezettsége is ebben a munkában. A lelkipásztor mintegy motorja ezeknek a programoknak, ahol kicsiknek és nagyoknak, férfiaknak és nőknek, az értelmiséghez tartozóknak a szellemi igényeit próbálja kielégíteni. Egyházunk nagyszerű lehetőséget kapott Istentől: vannak iskoláink, egyetemeink, ahonnan évről évre egyre több értelmiségit tudunk ebbe a világba kibocsátani. De szembe kell néznünk azzal is, hogy ők nem mindig automatikusan kapcsolódnak be a gyülekezetek szolgáló közösségébe. Az értelmiség értelmes beszédet vár a lelkipásztortól, ugyanakkor azt is várják, hogy lelki, igei módon közeledjenek hozzájuk és problémáikhoz."

Olyan csoport is volt, amely azt vizsgálta, hogyan szólítható meg a cigányság. Barnóczki Anita missziói lelkipásztor összegezte a felvetéseket: „A cigánymisszió nem egyszemélyes. Sok lelkipásztor végzi, amikor hittanórán, esetleg foglalkozik cigány gyermekekkel, mások külön alkalmakat szerveznek számukra. Alapvető kérdés mégis, hogy mi az, amit egy lelkipásztor vállalni tud. Fontos közösen gondolkodnunk, hiszen majdnem mindnyájunknak vannak tapasztalataink. Olykor mégis az apró ötletek hiányoznak a „hogyan" kérdésének megválaszolására. Ahogyan tanulhatunk egymás jó példáiból, úgy a kudarcok is tanulságosak lehetnek. Amíg csak általánosságban beszélgetünk, addig mindannyian egyetértünk abban, hogy fontos a kérdés, fontos erőfeszítéseket tennünk ez irányban. A „hogyan" azonban nyitott kérdés. Éppen ezért az fogalmazódott meg bennünk, hogy ott kellett volna a beszélgetést elkezdenünk, ahol befejeztük.

Sokkal specifikusabb kérdésekre kellene koncentrálnunk. Nevelési kérdésekre, oktatási technikákra, népismeretre. Konkrétan körülhatárolható témakörökre. Így tudnánk konkrét lépésekkel előre haladni."