Böjti szelek

Fújni kezdenek a böjti szelek, vagyis azok a lassan elmúló tél erejét fitogtatni hivatott gonosz, éles szelek, amelyeknek azonban így, tavaszelő havában már nem hisz senki. Kikelet közeleg, füvek, fák, virágok ébredése, éltető erők feléledése, amelyek a fák törzseitől elhatnak egészen a kicsi, gyümölcstermő ágacskákig, hogy nyár elejére-derekára minden Isten teremtése meghozza a maga gyümölcsét. Ennek az ébredéses folyamatnak az előhangja, ősi ösztönök szülte bibliás, történelmi örökségünk a böjt, és a hozzá kötődő időszak, a naptár szerint.

A Szentírásban lépten-nyomon megtaláljuk a böjt, a böjtölés nyomait az Ó- és Újszövetség lapjain egyaránt. Aztán már a reformáció hajnalán, első évtizedeiben vettetett papírra Kálvin tollából a pásztorok felé az intés: „a pásztorok az idők szükségéhez képest bíztassák a népet (...) böjtökre". (Institutio IV.12.517.) Azóta évszázadok teltek el, és mára a böjt olyanná lett, mint az a csont, amelyről a húst nem lerágták inkább, hanem lekopott róla, s csak a csont, a váz maradt meg. Történelmi felekezeteinkben itt, a Tiszáninnen s talán a Tiszántúl is, az ünnep maradt, úrvacsorát is osztanak sok helyütt böjtre, de van-e, aki igazán gyakorolja ezt a bibliai örökséget? A Duna másik oldalán, a legtöbb gyülekezetben már nem is emlékeznek meg a böjt szükségéről, s szertefoszlottak még az időbeli kategóriák is. Gyülekezetek éves rendtartásából eltűnt a böjti úrvacsorás alkalom.

S hogy mi lehet ennek az oka? Nehéz idők nehéz kérdése ez. Nehéz idők. Kálvin azt mondja: idők szükségéhez képest tartassanak böjtök. Ha csak a „fogság" nehéz négy évtizedére gondolunk, az idők szükségéből fakadó böjt csak bele kellett volna, hogy rágja magát a megmaradottak életgyakorlatába. S ha csak az ún. „rendszerváltás" csillagának aláhullása utáni, közel-elmúlt évekre gondolunk, vagy éppen a mára: vajon az idők szüksége nem követel-e tőlünk ma is Istenre való böjtös figyelést? Az apostoli egyház kegyeseinek mindennapi gyakorlata, hitéletének szerves része volt a böjt. A középkori egyházban is, bár erősen kitekerve, megmaradt a gyakorlat. A reformáció szintén hordozta a biblikus böjti örökséget. Hová lett mára? Van-e értelme így gyakorolni, ahogy manapság tesszük? Miről beszélünk mi, lelkipásztorok böjtben? Tapasztalatok szülte bizonysággal állunk-e elő? S talál-e jó talajra a hallgatókban a bizonyság, ha nincsenek kapcsolódási pontok? Ha csak annyi a böjt gyülekezeteinkben, hogy úrvacsorát ülünk „emlékére"? S aztán megy minden tovább úgy, ahogyan előtte.

Ahhoz, hogy a böjt, a böjtölés elnyerje kegyességi életünkben, hitéletünkben a maga helyét, legalább három dolog szükséges: egyfelől tudatos kötődés Istenhez. Másfelől biblikus tanítás a böjtről. Harmadsorban: az idők szükségének felismerése. Hiszen az, akinek homályosak, nem tisztázottak a kötődései a Teremtő és Megváltó Istenhez, aki nem érzi, nem tudja, hogy keresztes szeretetéért neki mit köszönhet, az hogyan vállalna fel Uráért, az Isten egy mosolyáért, a teljesebb életszentségért bármi olyat, aminek az eléréséért testének legalapvetőbb igényeit kellene, hogy megregulázza? Azonban vannak sokan, akik szép keresztyén életet élnek, de sohasem kaptak kellő tanítást a böjt fontosságáról, sőt: a böjtben rejlő szent lehetőségekről. Mert akinek helyre kerültek a kötődései, akit felszereltek a kellő igei ismeretekkel, az idők szükségének tükrében nagyot villanó fegyverként vagy akár pajzsként tud élni ezzel a lehetőséggel. Amit Isten arra adott, hogy a javunkra legyen, és ami mára olyan távolivá vált a legtöbbünk számára. Ezért akkor, amikor újra fújni kezdenek a böjti szelek, de jó lenne felismerni újra ennek az isteni ajándéknak, lehetőségnek a fontosságát, és életet lehelni bele! Hiszen lehetne másképpen is!

Két fontos indítéka lehet a böjt komolyan vételének: van ennek egyfajta szubjektív indítéka, és van neki objektív indítéka. A személyes indítéka az Úristennel való kapcsolatból ered, és a hívő ember belső életét érinti. A szíve abban van ennek, hogy valaki időről időre közelebb akar kerülni Istenéhez, és ennek a belső vágynak a mérlegén értékeli az őt ért külső-belső hatásokat. Ha olyan, bennem elhatalmasodó indulatot fedezek fel magamban, ami elválaszt Jézustól, vagy ha olyan külső hatások érnek, amelyek leválasztani látszanak engem az élet forrásáról, tenni lehet és tenni kell valamit. Kiküszöbölni mindazokat a hangokat, vágyakat, indulatokat, amelyektől nem látom Őt tisztán. Ennek rendkívül eredményes eszköze a böjt. Az intenzívebb belső elcsendesedés, amelyet fizikai énem korlátozásával is hathatósabbá teszek. Nem csak februárban, nem meghatározott ideig, hanem addig, ameddig ki nem tisztul teljesen a lelkem látása annyira, hogy újra lássam az Urat, s késszé váljak akaratának újbóli cselekvésére, és visszanyerjem azt az örömet és békességet, amely elveszni látszott a belső problémák miatt.

Az objektív, külső indítékai a böjtnek sokféle tőből fakadhatnak, az idők szükségéhez képest. Valaki másért, valakinek a megtéréséért, megjobbulásáért, akár nemzetemért, egyházamért, ha ezeket nehéz sorban, akár nagy veszélyben lenni látom. Ismerek valakit, aki minden pénteki napot így szentel meg - testvére megtéréséért tartva böjtös könyörgést, immár évek óta. Itt már a megszabott időbeli kategóriák is fontosak lehetnek: napok, hetek, megszabott alkalmak.

Ha csendesen elmerengünk akár személyes életünk, hitbeli előrehaladásunk, megszentelődésünk útjai felett, talán újra feldereng ennek az elfeledett bibliai lehetőségnek, áldásforrásnak a hajnala bennünk. Ha pedig szélesebb körre vetítjük ki keresztyén felelősségünket, akkor újra csak az idők szükségéhez képest, de sok minden és mindenki kiáltana értünk, hogy ilyen felelősséget is hordozzunk irányában: népünk, egyházunk, szeretteink. Miért nem élünk jól ezzel a lehetőséggel? Miért lett a böjt elfeledett áldásforrás? Talán, mert terheltek a róla alkotott gondolataink. Régi idők, poros idők, lassabb élet tartozékává fokozta le bennünk a rohanó világ, s vetette a feledés süllyesztőjébe, annyi más, bibliai örökséggel együtt a böjtöt is. Mert ma már, amikor percre be van osztva az életünk, amikor már az erősebb fizikai és idegi megterhelés alatt nyögő szervezetünk igényeire, összpontosító képességünk csúcsra járatását igénylő feladataink elvégzésére nézünk, nehéz hinni, hogy el lehet akár egy napot is tölteni, a külső rohanás ellenére is, belső csendben lenni. Úgy, hogy a modern életben is helyet kapjon az Isten még inkább való közelségéért felvállalt és mosollyal hordozott böjt.

Hiszem azt, ha döntéseinkben, tisztújításaink előtt, presbiter-, gondnok-, lelkész-, esperes- és püspökválasztások előtt vagy akár nemzeti sorskérdések küszöbén nem csupán az emberi ráció, hanem az akár böjtben elkért isteni látás vezetne sokunkat, akkor a böjti szelek után többször élnénk meg tavaszi kikeletet és gyümölcstermő nyarat.

Hiszen a csodálatosan megteremtett természetbe vagyunk kódolva mi, emberek is, mindannyian. S ha a természet világáról hisszük a törvényszerűség erejét, hogy a böjt sokszor fagyos szelei után a kikelet jön, miért nehezebb elhinni, hogy a lélek és test böjtje után is jöhet lelki és fizikai valónkat, életünket, családunkat, egyházunkat, népünket érintő kikelet?

Martoni Molnár Sándor

lelkipásztor, Cserépfalu