Az én kedveskedő Istenem – újabb konferencia Berekfürdőn

Nem tudom, hogy a dolgok mostanában kivel hogy szoktak történni, velem úgy, hogy néha Isten különleges kedveskedését élem át. Azt értem ezen, mikor nem olyan dolgot ad, amire feltétlenül szükségem van, vagy amiért már régóta sóhajtozom, hanem valami olyat, ami nélkül meg lehetne élni, vagy olyat, amit még nem is kértem, de hasznomra van.

Mikor Izráelben jártunk, kértem (mosolyogjon, aki akar), hogy engedje meg, hogy a visszafelé úton a repülő ablaka mellé ülhessek. Sejtettem, hogy talán ez lesz életem egyetlen repülőútja. Mikor beszálltunk derült ki, hogy a jegyem a legbelső sorba szól. Leültem, és azt mondtam Neki: ha így lett, így is jó. Alig indultunk el, mikor megszólított a mellettem ülő kolléga, hogy nem lennék-e kedves helyet cserélni a feleségével. Kedves voltam, a feleség átült az ablak mellől az én helyemre, én pedig az övére. Úgy emlékszem, hogy akkor nem a repülő repített haza, hanem repültem én magamtól is.

Valami hasonlóba remegtem bele, mikor meghallottam, hogy mivel fogunk foglalkozni a berekfürdői lelkész-gondnok konferenciánkon. A téma, mondta Hézser Gábor professzor, az esperes úrral való megbeszélés alapján, az önmeghatározásunk, a küldetésnyilatkozatunk lesz, hogy gondolkozzunk el azon: kik vagyunk, és mit akarunk.

Nem régen kerültem abba a helyzetbe, hogy azt látom: abban a gyülekezetben, ahol szolgálok, most ezt kell megfogalmaznunk a magunk számára. Ezért látogatom végig mostanában a presbitérium tagjait. Kettős értelemben foglalkoztat ez a kérdés, hol állunk és hol kellene, és milyen irányba mozdulhatunk el? Ki hogy látja ezeket a kérdéseket?

Mivel éppen erről szólt a konferencia, végig hegyeztem a fülem, és jegyzeteltem. Bár tudom, hogy a módszerek nem üdvözítenek, és néha tévútra is visznek, de ezeken a konferenciákon én már sok hasznos dolgot tanultam.

Az új presbitériumok felállása olyan új helyzet, amiben foglalkoznunk kell azzal a kérdéssel, hogy kik vagyunk, és mit akarunk! - hangzott el a legelső mondatok között. Bár direkt módon nem esett szó róla, az volt a gyanúm, hogy tőlünk nyugatra, ezeken a tisztázó felvetéseken már régen túl vannak. Ahol azonban tartanak, oda nem biztos, hogy követnünk is kell őket.

Három dolog végiggondolása tartozik ide. 1. Kik vagyunk, milyenek az adottságaink? Kistelepülési, városszéli, falusi, vagy városi-vegyes gyülekezet? 2. Mik a tradícióink, vagyis a kötöttségeink, a kötődéseink, mik azok, amik feladhatatlanok, mert ezek nélkül már nem lennénk meg? 3. És: mik a céljaink, konkrétan és reálisan?

Minél általánosabbak vagyunk ezek megfogalmazásában, annál jobban beprogramoztuk a csalódásokat. Szempont a jól kommunikálható megfogalmazás is, hiszen „el kell adnunk magunkat". Általában jellemző volt közös gondolkodásunkra, hogy nem a Bibliából, nem a kegyes megfogalmazások felől közelítettünk a világ felé, hanem az adottságokból, a konkrétumokból a Biblia, az egyház felé.

Legelsősorban önmagunk számára kell megfogalmaznunk ezeket a kérdéseket, a küldetésnyilatkozat-unkat, ami nem jelent mást, mint tudatosítani. Mert küldetésnyilatkozatunk akkor is van, ha nincs, mert mindig hangoztatunk és hangsúlyozunk valamit. Általában igaz, hogy kettős nyelven kell fogalmaznunk. Azoknak is érthetően, akik a mi egyházi nyelvünket nem értik.

Valahogy abban az értelemben kell megszólalnunk, mint Saint-Exupery írja: „ha hajót akarsz építeni, kelts fel a munkásokban a végtelen tenger iránti vágyat." A hit a világ számára ma már érthetetlen, ezért valahogy így: „merünk azzal foglalkozni, amire nincsenek racionális válaszok."

A megfogalmazásokban, a célok kijelölésekor ügyelni kell, hogy megmaradjunk a realitások talaján. A céljaink megfogalmazása csak abból a háttérből következhet, ha látjuk, hogy kik vagyunk, és mit képviselünk.

A következő nagy kérdéskör, amivel foglalkoztunk, a célok megvalósításában részt vevő ember volt, vagyis az, hogy kivel dolgozhatunk, még pontosabban, hogy milyen bizottságok működjenek a gyülekezetben, és egyáltalán bizottságok legyenek-e azok? És az ehhez kapcsolódó másik nagy kérdés, a lelkész-gondnok vezetőpáros hatékony működése...

A kérdéseket néhány instrukció után kisebb csoportokban is végigbeszéltük időnként, és úgy mentünk előre, hogy ezek gondolatai is beépültek a konferencia menetébe.

Mi jut eszünkbe a bizottság szóról? - hangzott el a kérdés. Volt, aki a Központi Bizottságra asszociált, és általános volt a vélemény, hogy végtelen hosszú, unalmas, abbahagyhatatlan ülések sorozatát is jelentheti, ahol már semmi konstruktív dolog nem történik. Érdemes inkább projektcsoportokkal dolgozni, amik egy-egy konkrét feladatra alakulnak meg, ahol azok dolgoznak, akik élvezik ezt a munkát, ahol mérhetőek az eredmények. Valamilyen eredményességi mércére szükségünk van, hogy motiváltak legyünk. Ez a részcélokra vonatkozzon, a mérhetőség miatt. Érdemes minél kisebb szakaszokra szakaszolni.

Egyházunkban nagy kérdés az elismerések adása is. Általában igaz, hogy a jól gyakorolt elismerés lendíti a munkát, ezek nélkül pedig nem működnek az önkéntes tevékenységek. Szabad arra is gondolnunk, hogy „reklámozzuk magunkat", vagyis publikáljunk, mert az munkára ösztönöz. A nyilvánosságra való tudatos törekvés hozzájárul az önkéntes munka hatékonyságához. Aztán egy szempont lehet az is, hogy azok a munkacsoportok, ahol nem csak profik tevékenykednek eredményesebbek, állapítja meg a modern menedzserelmélet, mert a laikusok olyan szempontokat hozhatnak, amire a profi nem gondol.

A kettős vezetés előnye az, hogy ketten többet lehet elérni, mint egyedül. Ez az előnyünk éppen a különbözőségünkből adódik. Vannak vezetési alaptípusok: Az egyik vezet, a másik a hátteret biztosítja, időnként, területenként az egyik vagy a másik lép előtérbe, vagy mindig, mindent együtt. A leghatékonyabb a dinamikus, konstruktív ellenzékként való vezetés, amihez nagyon összeszokott pár kell, különben bomlaszt. Nem tudom, hogy ez az egyházunkban ajánlható-e.

Meghallgattuk esperesünk hasznos gondolatait is ezekről a kérdésekről. Csak egy-két idézet: „a presbitérium nem szavazógép", „ne ítéljünk, hanem értékeljünk", „a személyi kérdéseket érdemes nagyon gondosan előkészíteni", és talán a legfontosabb: „szeresd a presbitériumodat, mint önmagadat!"

A konferencia másfél napon keresztül zajlott, egy estét tölthettünk együtt. Gondolom, hogy nem csak én beszélgettem olyanokkal, akikkel egyébként talán soha nem kerültem volna ilyen kapcsolatba. És a feledhetetlen birkapaprikás! Kedves Kálmán, vagyunk, akik ezért is várjuk a következő konferenciát.

Második napunk, habár „nem szabad egy konferenciát negatívummal befejezni", a konfliktusainkról való közös gondolkodás jegyében telt el.

„Konfliktus az, amit én annak tartok." - hangzott el a meggondolásra érdemes mondat. Ezek jelzések, amelyek döntő mértékben a javunkat szolgálják.

Érdekes volt a konfliktus kifejlődésének a szakaszait is végiggondolni: Álláspontok közlése - vitatkozás, érvelés -, a szavak helyébe tettek. Innen még vissza lehet fordulni, de aki tovább megy, olyan útra téved, ahonnan már nincs visszaút, csak újrakezdés. Ezután: ellenség lesz a másik, szövetségesek keresése következik; a másik tekintélyének a rombolása, fenyegetőzés, korlátozott megsemmisítő csapások; tudatos és módszeres felmorzsolás, legvégül: az összeomlás, ahol már csak vesztesek vannak.

A konfliktus tudatos kezelésének a szempontjai: 1. az értékrendszerem ismerete és sorrendbe állítása. Lehet, hogy olyan területen súrlódunk, ahol nem érdemes hadakozni. Ezt látnom kell. 2. A reagálási lehetőségeim ismerete és tudatos kezelése: „az őszinte mosolytól a kisbaltáig". Családi alapokon, tradíciókon nyugszik, úgy éljük meg, hogy nekünk biztonságot adnak, ezért nehezen változtatható. 3. Megpróbálni felismerni a másikban, ami bosszant. Lehet, hogy az, amit én nem engedhetek, engedek meg magamnak.

Az utolsó mondatok arról szóltak, hogy „mit tegyen az ember, ha észreveszi, hogy döglött lovon lovagol". Az ősi tanács úgy szól: Szállj le! Ma azonban sokféle konstruktív elképzelés születik a megoldásra, a valós helyzet eltussolására. Nekem az Ige jutott eszembe: Akié a Fiú, azé az élet, akiben pedig nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban. Hogyan is értelmezzük az ősi tanácsot mai egyházi helyzetünket illetően?

Ilyen és hasonló gondolatok hangzottak el, jelen írás a jegyzeteim kivonatolása. De én sem jegyeztem le mindent, maga az alkalom sem törekedett teljességre. „Impulzusokat akarunk adni", hallottuk a legelején. Mivel azokat bőven kaptunk - én azért szeretem ezeket a továbbképzéseket, mert tanítanak tudatosan bánni a helyzetünkkel -, hálásak voltunk, vagyunk a szervezőknek és a vezetőnknek. Köszönjük a lehetőséget, az együttlétet, mert azokra is gondolnom kell, aki pl. szabadságot vettek ki, hogy ott lehessenek. Így, ilyen lélekkel voltunk együtt mintegy 75-en gondnokok, lelkészek február 24-én, pénteken reggel 9-től 25-én, szombaton a déli órákig Berekfürdőn.

Isten áldjon mindenkit, és áldott ünnepeket!

A konferencia egyik résztvevője